Sokáig vártam, amíg a könyvtárból ki tudtam kölcsönözni Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvét. Megérte kivárni a lehetőséget, és nem csodálkozom, hogy folyamatos előjegyzés van rá. Nekem, nekünk jót tett, ahogy megvalósítottuk egy-két ötletét, ezért írom ezt az összefoglalót, hogy más is kedvet kapjon a könyv elolvasásához és az élet egyszerűsítéséhez.

A szerző egy viszonylag hosszú bevezető után a "lelki láz"-ról ír. Ez mutathatja, hogy a gyermekünknek szünetre, egyszerűsítésre van szüksége. A testi lázhoz hasonlóan ebben az esetben is fontos a felismerés után a minél hamarabbi megállás, lassítás. Amíg tart a láz, különösen nagy szüksége van a gyermekeknek az ölelésre, a rájuk szánt időre, majd lassú felépülésre lehet számítani, amit végig ki kell várni mielőtt újra visszatérünk a rendes kerékvágásba.

Mi kétféle lelki lázat ismertünk fel eddig lányunknál - az egyik amikor nincs magányos ideje. Például, ha nagyszülőknél vagyunk, ahol sosincs egyedül. Az ott töltött idő hosszúságától függően szökik fel a "láza" nagyon magasra, vagy csak magasra. A felismerés már eleve adott, hiszen ez egy állandósult összefüggés, ilyenkor itthon aztán tudatosan türelmesebbek vagyunk vele és igyekszünk megteremteni neki a szükséges magányt az ingerek feldolgozáshoz. A másik típusú láz akkor jelentkezik, ha túl sokat jár oviba egyhuzamban és ebben kimerül. Az első évben ez 2-3 nap után jelentkezett, idén volt, hogy már bírta az 5 napot egyben. De amikor utána szombaton sem lehetett itthon más program miatt, az már sok volt és a következő héten szünetet kellett az oviban tartani.

A könyv négy területen ajánl egyszerűsítést: környezet, ritmus, időrend, felnőttvilág. Nagy vonalakban bemutatom az ötletek egy részét és azt, hogy nekünk mit hogyan sikerült megvalósítani.

A környezet

Leginkább a gyerekeket körülvevő játékok, könyvek, ruhaneműk kupacainak a csökkentéséről van szó. A lényege, hogy egy túlzsúfolt szobában, szélsőséges a mindent beborító ruhák halmai között nem tudnak (jól) játszani a gyerekek. (Ez azért nem meglepő és talán az amerikai háztartásokban jellemzőbb.) Megdöbbentett az a szám, hogy az amerikai gyerekek átlagosan évente 70 alkalommal kapnak új játékot, vagyis akár hetente többször is. Talán itt még nem tartunk, de szerintem nem árt odafigyelni és akár konkrét kérésekkel irányítani a másoktól (rokonok, barátok) kapott ajándékok, játékok típusát, mennyiségét. (Nekünk van egy, a nagy családdal megosztott táblázatunk, amibe folyamatosan vezetjük, hogy kinek milyen ajándékra van igénye, szüksége.)

Jó szempontokat ad a szerző a játékok átválogatásához, hogy milyen típusú játékok maradjanak a gyerekszobában. A maradó holmik rendszerezésében is segít, habár szerintem ehhez a könyvet még a gyerekvállalás és/vagy költözés előtt kell elolvasni, hogy úgy lehessen kialakítani a gyerekszobát.

Mivel már a költözés előtt, egy éve elkezdtem KonMari módszerével a tárgyaink átválogatását, ez a rész könnyen ment. A gyerekruhák már rendben voltak, a játékokat pedig 3-4 késő esti alkalommal dobozoltam be. A hibás játékokat kidobtam, a többit kategóriánként két részre válogattam: az egyik adag maradt a polcon könnyen elpakolható formában, a másik rész pedig (nem átlátszó) dobozban a szekrény tetejére került. Ha valamelyik játék hiányzik a gyerekeknek, akkor azt megkaphatják a dobozból, de cserébe mást kell betenni. Én nem szoktam engedni, hogy levételkor belessenek a dobozba, mert abból csak a kunyerálás lenne, hiszen "pont az" a játék még tényleg kell.

Mivel a gyermekeink alapvetően kiegyensúlyozottak, nyugodtak, ezért náluk nem látványos, hogy a szortírozás óta békésebben játszanának. Viszont az én lelkem sokkal békésebb a rendrakáskor, mert mindennek megvan a helye, illetve a 2,5 évesünk hisztizéskor egyszerre kevesebb autót tud lesöpörni a polcról, a 4 évesünk pedig utazósat játszva a korábbi 10 babaruha helyett csak 5-öt tud a zsákba pakolni, így kisebb a felfordulás.

A könyvek szortírozásától nagyon tartottam, de hamar végeztem azzal is. A 3 polcnyi könyvből 1 maradt elérhető, 2 sor került általuk nem elérhető magasságba. Itt is a kölcsönzési csererendszer működik. És igen, amikor boltosat vagy könyvtárasat játszanak, kevesebb nyűg egy polcnyit visszapakolni, mint korábban a többet.

A ritmus

A következő nagy fejezet a ritmus fontosságát hangsúlyozza. Ez vonatkozik a kiszámíthatóságra, a rutinok bevezetésére és megtartására is (ez utóbbi állítólag a kamaszoknak különösen kell). Szó van az alvásról és a "nyomáskiegyenlítő szelepekről", amikkel a mindennapokban vissza tudjuk hozni a gyerekeket a felfokozott (idegi) állapotukból. Ebbe a fejezetbe került az ízek egyszerűsítésének leírása is.

Nálunk már eleve szokás volt, hogy megbeszéljük a gyerekekkel is, hogy mik fognak a következő időszakban történni. Volt, hogy elmaradt, és többször kérdezték is, hogy "Mama, most mi lesz?". Hiába van meg az én fejemben, hogy a mosás, mosogatás után, még a felsöprés előtt fogok velük játszani, és majd délután az uzsonna után megyünk ki járgányozni: ha ezt nem beszéljük meg, bizonytalanság lesz bennük.

Az esti rutint már régóta így is hívjuk - kb. egy éve már beállt a rend, és mindannyiunknak könnyebb, ha aszerint zajlanak az esti események. Az ovi elindulásával a reggeli rutin is kezd kialakulni, habár az hétvégén borul. Biztos pont még az uzsonna-idő, amit az ébredésüktől függetlenül mindig fél 4-kor tartunk.

Az ízek egyszerűsítésére azt hiszem, hogy inkább a sok chipset és cukorkát evő (amerikai) gyerekeknek van szükségük, de a könyv olvasása óta nem esek kétségbe, ha egy héten akár négyszer is ugyanúgy alma és keksz a tízórai, és nem agyalok azon, hogy milyen más egészséges, finom és tápláló csodákat varázsoljak a gyerekek elé.

Az időrend

A vetésforgóhoz hasonlítja a szerző azt a kiegyensúlyozott időrendet, ami jót tesz a gyerekeknek, vagyis legyen benne aktív elfoglaltság is, de legyen idő és lehetőség a pihenésre is. Sok szó esik a különórákról is. Pozitívan állítja be a könyv, ha a napjaink "átlagos napok", de fontos, hogy legyenek "vasárnapi pillanataink" is.

Ez a fejezet engem megerősített abban az elhatározásunkban, hogy oviban még nem adjuk különórára lányunkat. Most középsőben még biztos, hogy nem - a nagycsoportot majd meglátjuk. Illetve a későbbiekre van olyan elképzelésem, hogy majd minden gyermekünk olyan különórá(ka)t választhat, ahova egyedül el tud jutni. Kisiskolásként jártam balettra, szolfézsra, furulyázni és volt a Kis-lány-kör, nekem ez akkor nem volt megterhelő, mert jól ment a tanulás és minden nagyon közel volt. Szóval nem különóra-ellenes vagyok, csak a határokat szeretném majd jól megtalálni. (A különórákról írt nemrég Süvegesné Rudan Margit fejlesztőpedagógus egy jó összefoglalót a facebook oldalán.)

A különórákhoz hasonlítanám a különböző baba-mama programokat is, mert szerintem itt is könnyű túlzásba esni. (Habár a járványhelyzetben most eleve kevesebb a lehetőség.) A legnagyobb gyermekünk fél és egy éves kora között voltam a legaktívabb. Jártunk Kerekítőre mondókázni, Kanga tréningen együtt tornáztunk, hordozós Maminbabán táncikáltunk és csatlakoztunk a babás Szent Mónika közösséghez. Akkor ezek belefértek, hiszen az etetést és az altatást is csak egy gyerekkel kellett megoldani (ami a kettőhöz képest tényleg gyerekjáték, még ha benne élve nem is így éreztem.) Később a két gyerekkel már nehezebben szántam rá magam az induló és érkező tortúrák közötti "kikapcsolódásra". De úgy érzem, hogy a gyermekeink így is egészségesen fejlődnek, hogy most nem megyünk semmilyen programra.

A felnőttvilág kizárása

Már a fejezet címe is egyértelmű, de sok szempont van a könyvben, hogy milyen helyzetekben szűrődhet be a felnőttvilág a gyermekeink életébe. Az első lépés a képernyő-tisztogatás, habár szerintem Magyarországon elenyésző számú otthonban van minden szobában külön tv. Ami már inkább érint minket is, az az aggodalmaink visszaszorítása, ezzel kapcsolatban sok szó esik a helikopterszülőségről. A beszédünkre is oda kell figyelni, nemcsak arra, hogy a gyerekek előtt ne érintsünk felnőtt témákat, hanem egy számomra új hármas szűrőt is ajánl: csak olyat mondjunk, ami igaz, jóindulatú és fontos. Ennek a résznek a végén még kitér arra is a szerző, hogy 10 éves korig miért nem ajánlott a (túl sok) érzelmi megfigyelés a gyerekek részéről.

Mivel nincs tv az otthonunkban, a képernyők kizárása nem okozott gondot. Ha telefonról vagy gépről nézünk egy-egy mesét, akkor a reklám alatt kérjük, hogy csukják be a szemüket vagy elfordítjuk addig a kijelzőt.

Mivel a legtöbbször Férjemmel mi is csak a vacsoránál találkozunk igaziból, akkor osztanánk meg egymással az aznapi gondolatainkat, a minket ért impulzusokat. Ebben még van hova fejlődnünk, mert előfordul, hogy észrevétlenül is olyan kifejezést használunk, vagy ítélkezve mesélünk másokról, amit nem szeretnénk a gyerekektől visszahallani. Azért őket sem kell félteni, mert 3-4 mondatnál többet úgysem tudunk a belebeszélésük nélkül elmondani. Ehhez egyébként nagyon tetszik az az ötlet (sajnos nem emlékszem, hogy kitől hallottam), hogy a férj hazaérkezése után 10-15 percig csak a feleségé, addig a gyerekeknek a beszélgetés helyén kívül kell nyugodtan elleniük - ezt nekünk még nem sikerült megvalósítanunk, de vágyunk rá.

Nálunk az a természetes, hogy az étkezések alatt nincsenek a telefonjaink a közelben. Ha esetleg valaki akkor hív, akkor azt később visszahívjuk. (Persze lehet kivétel, ha fontos visszahívást vagy akár futárt várunk.) De ezzel is jelezzük a gyermekeinknek, hogy a közös étkezésünk fontosabb, mint bármilyen telefon.

Összességében mindenkinek jó szívvel ajánlom Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor című könyvét, és kívánom, hogy a benne foglaltak megvalósításával békésebb, nyugodtabb otthont tudjunk teremteni gyermekeink számára. Örömmel olvasnám (akár itt kommentben, akár a facebook bejegyzésnél), hogy ki melyik ötletet tudta úgy megvalósítani, hogy az érezhető változást hozott a család életébe.