"- És, anyukája, jó súlyban van?" - csapott a majdnem 80 éves néni, korát meghazudtoló erővel a mellette ülő 30 körüli fiatalember térdére. A kérdés váratlanul érte a szerelme mellett nyugodtan üldögélő ifjút, de őszintén válaszolt, hogy igen, jó súlyban van anyukája.

11 évvel ezelőtt történt, de mai napig pontosan fel tudjuk idézni ezt a pillanatot, amikor Nagyika így érdeklődött leendő anyósom felől. Vigyáznunk kell erre az emlékre is, mert lassan két hete, hogy nagymamám hazatért Teremtőjéhez, így Vele kapcsolatban nem tudunk már új élményeket szerezni.
Ez az első anyák napja, amikor nem köszöntök már nagymamát. Könnyek gyűlnek a szemembe a hiánya miatt. 20 éve, egy hirtelen fellépő cukorbetegség agysérülést okozott nála, akkor kiesett az elmúlt 15 év az emlékeiből. Akkortól nem volt már a régi, de addig és utána is számos emlék jut eszembe róla.

Ahogy kimondom: Nagyi - egy mosolygós, "jó súlyban lévő", ősz, kerek szemüveges nénit látok, aki pergő nyelvvel, nagy kedvességgel hív: "Gyere, kicsi Margitka!"

Híresen jól sütött Nagyi. Huszárcsók, vaníliás kifli, sós lepény, krumplis pogácsa, darálós keksz, bejgli, mézes réteges - csak egy pár azokból a finomságokból, amikért egymásnak bakot tartva, az udvarról a nyitott konyhaablakon át másztunk be, hogy még azelőtt elcsenhessünk egy párat, mielőtt a kék "vejlingban" eldugja a szekrénybe. (Ugyanebben a szekrényben tartotta azokat az apróságokat, kincseket - színes ping-pong labda, notesz, kulcstartó plüss -, amikkel ünnepeinken megajándékozott bennünket.)
Ő volt az, aki a sütőpapírok megjelenésekor, visszaküldte a cégnek az elhasznált sütőpapírt, rajta a megégett sütik nyomával, hogy nem ezt ígérték a csomagoláson. (Nem emlékszem, kapott-e visszatérítést, de ha nekem is nyomot hagy a süti, mindig eszembe jut.)

Egy házban éltünk, 3 gyermekének a családja, összesen 11 unokával, négy külön lakásban. Nála mindig volt valaki. Adventben összegyűltünk, énekeltünk és úgy gyújtottuk meg a koszorún a gyertyát. Rajzoltunk fenyőt, amire egész adventben a jócselekedetekért, lemondásokért apró díszeket rajzolhattunk. Neki is volt egy rajza a szekrénye falán, mindig perecet és gyertyát is rajzolt rá.
Mint sok más családban, nálunk is voltak összezördülések, de Nagyi soha senkire nem mondott egy rossz szót sem, soha nem szította tovább a feszültségeket.
Amikor jó idő volt, kiült a kertbe, mi pedig körülötte játszottunk. Soha nem tagadta meg tőlünk a pokrócait, hogy bunkit építsünk, és valahogy tőle mindig került romlott liszt, kávézacc, lejárt tészta a kerti főzöcskézéseinkhez.

Ország-városozni is tőle tanultam, jókat nevettünk a törpés társasozás, vagy a "Ki nevet a végén?" játszása közben.
Készítettünk vele fonalból "pókhálót", pomponokat. Sajnos a kötést nem volt türelmem megtanulni tőle, pedig negyedik gyermekének, a ferences Didák testvérnek és rendtársainak rengeteg barna zoknit, sapkát kötött. Néha a fonal feltekerésében segíthettünk. Mivel Didákot - a családban Pistit ritkán látta, sokszor kérdezgette tőlünk: "- Te, Pistiről nem tudu' valamit?".

Tőle tanultam meg a százalékszámítást. Anyukám leküldött hozzá, hogy a nála kiteregetett ruhákat vigyem fel, amikor Nagyi azt mondta, hogy csak 50 %-ban száradtak meg. Mivel nem értettem, hogy ez mit jelent, megmutatta. Egy A/4-es lapot 10 egyenlő csíkra hajtott, és úgy magyarázta, hogy ahány csíkot látunk, annyi százalékról van szó.

Hite rendíthetetlen volt. Nem verte nagy dobra, nem vállalt feltűnő szolgálatokat, de amit tudott, azt alázattal elvégezte. Előttem van a kép, ahogy a templomi szobrok alá való hímzett terítőket spricceli be a konyhaasztalán a vasaláshoz. Gyúródeszkán vittük a templomba, hogy ne gyűrődjenek.
Emlékszem, kislány koromban egyszer elmehettem Nagyival a templomba a titokváltásra. Akkor úgy képzeltem el, hogy mindenki suttogni fog, hiszen titkokról lesz szó, és egy kalapból húzzák ki, hogy kire milyen titkot bíznak. Ehhez képest szinte csalódás volt, hogy a sekrestyében egy jó hangulatú beszélgetés keretében csak egy szentképet kapott Nagyi, ami a rózsafüzér egyik tizedéhez kapcsolódott - innen tudta, hogy abban a hónapban ő milyen titokkal mondja a tizedét.
Amikor délben meghallotta a haragszót, megállt és úgy mondta: "Na! Jézus segíts!", jellegzetes hangsúllyal kezdte, és szinte egyben monda utána. Megható hallani, ahogy tőlem eltanulva már gyermekeim is így fohászkodnak délben.
Minden évben nagyszombaton vele mentünk szent sírt nézni, röviden imádkozni a templomban.

Amikor 20 évvel ezelőtt beteg lett, nem volt betegségtudata, de már nem úgy forgott az agya, mint előtte. Ezért mindig valamelyik unoka elkísérte sétálni. Már inkább a 70 év felé hajlott, alkata miatt amúgy sem volt gyors mozgású, mégis többször kacsintott ránk: "Csöngessünk ide be, aztán fussunk el!"
Az utcában sorra öregedtek a nénik, és amikor séta közben találkoztunk velük, volt olyan, akin beszélgetés közben azért látszott, hogy szintén nem friss már szellemileg. Elköszönés után Nagyi a feje felé bökött, és úgy mondta: "Csak itt legyen minden rendben!"

Két hónappal ezelőtt elesett, kórházba is került. Habár az állapota az utóbbi évben folyamatosan romlott, akkor villant először belém, hogy akár meg is halhat. De olyan mély bizonyosságot éreztem, hiszen, ha Nagyi nem, akkor ki kerülhet a mennyországba?! Amikor éjszaka megkaptam a halálhírét, ugyanez a megnyugvás volt bennem. Szinte láttam, ahogy megérkezett a mennyországba, már hívta is az angyalkákat: "Na, gyertek gyerekek!" És beállt a mennyei konyhába sütni, ahol nem kell cserepet tenni a sütőbe, hogy egyenletes legyen a sütés, és ott még a nyers tésztától sem lesz baja senkinek.

Kérlek Nagyi, segíts pártfogásoddal olyan jó édesanyának lenni, mint Te voltál! Add, hogy mindig nagy alázattal és szolgálatkészséggel tegyem a feladataimat, ahogy Tőled láttam. Derűt és szeretetet sugárzó életed legyen a példa előttem. Imádkozz értünk!