Először akkor találkoztam ezzel a témával, amikor férjem nagyszülei meghaltak. Az akkor 6 és 10 éves unokák kérdezgettek minket is, de inkább csak ösztönösen válaszoltunk. Sajnáltam, hogy ők nem vettek részt a temetésen és megbeszéltük Férjemmel, hogy ha nekünk lesznek gyermekeink, őket elvisszük majd.

Tavasszal el is érkezett az alkalom, akkor halt meg Nagymamám. Előtte két hónapig már fekvőbeteg volt, akkor egyszer meglátogattuk. Anyukám szomorúan mondta, hogy már nem szól semmit, ezért a gyerekek elhatározták, hogy versekkel felvidítják és szóra bírják. A 4 éves kisfiúnak a karácsonyra tanult családi versünk jutott eszébe, azt szépen elmondta. Egy fénykép is készült erről az alkalomról - az utolsó Dédinagyival.

Amikor a halála napján bekerült kórházba, a gyerekek ösztönösen mondták, hogy imádkozzunk érte. Arra figyeltünk, hogy hiába tudtuk a pontos okát, hogy miért mentő vitte el, a gyerekeket nem rémisztgettük a részletekkel. Akkor éjszaka tért vissza Teremtőjéhez.

Reggel ébresztéskor mondtam a nagyoknak, hogy meghalt Dédinagyi. 6 éves legnagyobbunk meghatódott, elcsendesedett. A szavaló 4 éves így fogadta:
- Van egy szomorú hírem. Éjszaka meghalt Dédinagyi.
- Ó! Akkor imádkozzunk Érte!
- Jó! Most vagy majd a reggeli előtt?
- Neeem! Majd az esti imában.

Mivel nagymamám szinte szent asszonyként élt, nagy-nagy megnyugvás volt bennünk, hogy ő már a Jóistennél van. Azért az esti imákban a szándékok között többször előfordult a következő: "Hogy Dédinagyi a legeslegeslegjobb helyen legyen a mennyben!"
Megható volt Férjem tanúságtétele, amikor elmesélte, hogy az esti imádságban látta Dédinagyit, ahogy örül annak, hogy dédunokája, lányunk imádkozik érte.

Ahogy korábban elhatároztunk, továbbra is kitartottunk abban, hogy jöjjenek a gyerekek is a temetésre. Másfél éves kicsi fiunk még nem temetés-kompatibilis, így egy kedves rokon lányzót kértünk meg, és ő tologatta a babakocsit a szertartástól kicsit távolabb a temetőben. A nagyok első pillanattól kezdve szerettek volna jelen lenni. Hamarabb értünk a temetőbe, így még elsétáltunk a sírhoz is. Elmondtuk, hogy hogyan fogják beleengedni a koporsót, pont akkor készítették elő a köteleket.

A szertartást szépen bírták és mivel szabadtéren volt, ide-oda tudtak egy-egy lépést tenni. Fiunk sokat felkéreckedett a karunkba, ő nagyon komoly volt. (Ezt okozhatta a sok ismeretlen ember is.)
A sírnál, a koporsó leengedésekor tört rám Nagyika hiánya és a tudat, hogy itt a Földön többet nem találkozhatok vele. Elsírtam magam, és csak potyogtak a könnyeim. Igazán ez hatott erősen a gyerekekre: egymást túllicitálva ígértek nekem alkotásokat. (Náluk ez a szeretet kifejezésének elsődleges módja, amikor dühösek ránk, azzal fenyegetőznek, hogy soha többé nem alkotnak nekünk.) És később is inkább a sírást emlegették, kérdezték. Ez amiatt is lehet, hogy igyekeztünk mindent már előre megbeszélni velük, de a könnyekre nem gondoltunk mi sem és korábban talán csak a vetélés körül sírtam előttük.

Akkor lett volna 2 éves a kicsi babánk, a családból Dédinagyi ismerhette meg először, már a mennyben. Korábban Gárdonyi novellákban találkoztam azzal, hogy a haldoklóhoz azért is jöttek a faluból, hogy üzenetet küldjenek a korábban elhunytaknak. Gondolatban én is kértem Nagyit, hogy keresse meg a kis dédunokáját, habár a dédszülei közül biztos, hogy többekkel találkozott már odafönt.

Végül a temetésre a 14 dédunokából csak hárman nem tudtak eljönni. A temetést és gyászmisét mondó ferences testvérek ki is emelték, hogy milyen szép volt így látni a kisgyerekeket is.

Örülök, hogy a gyermekeink részt vehettek a temetésen, jó volt látni rajtuk azt a mély bizalmat, hogy a halál az élet természetes részeként nem elmúlás, csak átmenet, ami a Jóisten színe elé visz minket.