Azt vettem észre magamon, hogy ha hasonló korú gyerekeket nevelő anyukával találkozom, előbb utóbb felteszek egy kérdést. „És Nálatok egyébként hogy zajlik az este?” „Hogyan oldjátok meg a szentmisét?” „Van ötleted a közös imára?” Jó hallani, megfontolni a válaszokat. Vannak összetettebb, komolyabb kérdéseim is, amik átfogóbban vonatkoznak a nevelésre.
Minél több véleményt, tapasztalatot ismerhetünk meg, annál könnyebb az ötleteket a saját családunkra formázva beépíteni a mindennapjainkba. Örömmel tölt el, ha ezáltal pozitív változást érünk el – akár a hétköznapok rutinjaiban, akár a hitben nevelés nagy feladatában.

Hála Istennek, sok hiteles katolikus családanyát ismerek. Közülük egy párat kérdeztem a blog fő céljával kapcsolatban, vagyis, hogy hogyan lehet jól megélni és átadni a hitünket. Hétről hétre egy adott kérdéshez olvashatjátok a válaszokat. Az első, bevezető kérdés:

Anyukád, nagymamád életében láttál olyan mozzanatot, ami segít(ett) a saját katolikus anyai hivatásod megélésében?

Erika, 7 gyermek édesanyja és 7+2 unoka nagymamája
Édesanyám négyünket nevelt föl azokban az időkben (1957-1963 között születtünk), amikor néhány hét volt csak szülés után a szoptatásra, a gyerekkel otthon maradásra. Anya egy ideig a szomszéd nénik segítségével próbált úrrá lenni ezen a lehetetlen helyzeten, majd felmondta állását, hogy legyen anyukánk… Ez anyagi hátrányt, ám emberi előnyt jelentett, s nagy dolog volt ez, a Jóisten meg is ajándékozta utóbb ezt a döntését azzal, hogy otthon végezhető kisiparosi álláshoz jutott szomszédunk által.
Olyan mozzanat, amit ő megélt biztosan sok van, bár nem tudom most felidézni, de ez mindenképp óriási, hogy otthon volt velünk. Adventben minden este a jóságokat, búzaszemek formájában cserepekbe gyűjtögettük, jött a négy cseréppel, s járt ágytól ágyig…

Móni, vidéki gyökerekkel rendelkező, 2 gyermekes édesanya
Két élmény jutott eszembe.
Az egyik, ahogy Nagymamámmal sétálunk a vidéki kisközség temploma felé. Szerettem, ahogy zsebkendőt, aprópénzt készít a zsebembe, indulás előtt kivasalja a szoknyámat és ahogy mindig időben elindultunk, hogy legyen helyünk (miközben szinte minden hívőnek fix helye volt, és legtöbbször csak félig volt tele a templom). Szeretem, ahogy a mai napig megadja a módját a misére menésnek. :)

A másik pedig, hogy nagyon sokat jelent számomra, ahogy Édesanyám hisz a Közösség erejében. A mai napig hatalmas ajándék, hogy minden életszakaszban próbált engem nagy figyelemmel és nyitottsággal keresztény közösségek felé terelni: jártunk ovis és kisiskolás hittanra, templomi scholába, később ifjúsági közösséget szervezett körénk, de ugyanakkora szeretettel engedett el, amikor kamaszként megtaláltuk a saját közösségi utunkat. Az ebbe vetett mély meggyőződést a szívemben hordozom, és a saját nevelési szempontjaimba is beépítem.

Györgyi (60 éves vagyok, zene tanárként dolgozom. 4 gyermekem és 4 unokám van)
Az én legfőbb anyai példaképem Anyukám, aki a szeretetével egyfajta ernyőt vont a családunk fölé. Tőle tanultam meg mindent, amit a gyereknevelésről tudni akartam, soha nem kerestem más mintát, mint amit Ő mutatott meg nekem. Habár következetes volt, mindig kaptunk tőle egyfajta szabadságot, önállóságot, hogy mi dönthettünk a saját dolgaink felől, de a szeretetével állandóan támogatott minket.

Egy 4 gyermekes édesanya
Igen, láttam. Inkább Édesanyámtól, Édesapámtól és Nagypapámtól kaptam sok értéket. Nagypapámnak mindig fontos volt betérni az Isten házába és szentmisére járni. Sokszor eszembe jut, hogy kézen fogva mentem vele a szentmisére, mint most a férjem és én a gyermekeinkkel. Mindig hatalmas élmény volt ez számomra. Édesapám református volt, de kis falu lévén csak katolikus templomunk volt, így ő is velünk jött a szentmisére. Bár nem imádkozott hangosan, de minden imánkat tudta és mindig a tiszta, keresztényi életre tanított. Szeretném ugyanezen értékeket közvetíteni gyermekeim számára.

Andrea, egykeként nőtt fel, 45 éves, 3 gyermeket nevel (6, 9 és 12 évesek)
Nem volt. Vezető beosztású édesanyám 4 hónapos koromban visszament dolgozni. Ami tőle telt mindent megadott nekem. Egyébként nagyon szoros kapcsolatunk volt, de már kislányként "eldöntöttem", hogy én mindenképp másképp szeretném csinálni. Én ott szeretnék lenni személyesen ahogy a gyermekeim felnőnek. Hiszen ez a csoda csak egyszer (estemben háromszor) adatik meg az ember életében. Nagymamám nem játszott szerepet gyerekkoromban, nem kereste a kapcsolatot.

Magdi vagyok, 3 gyermekes anyuka, magam is nagycsaládból származom. Családunk katolikus vallású, Édesanyám révén nagyon határozott értékrendet hozok magammal. Mindig úgy nevelt minket, mindig azt tanította, hogy a jó és a rossz elkülönül egymástól, nem lehet a kettőt egybemosni, nincsenek kiskapuk. Biztos vagyok benne, hogy ennek köszönhetem a katolikus tanításhoz való hűségemet - ha valamit nem értek, vagy nem tudok teljesen magaménak érezni, akkor inkább utánaolvasok, próbálom jobban megérteni, befogadni, nem az Egyházat bírálni. Ez segít nekem abban is, hogy gyermekeim felé is magabiztosan tudjam közvetíteni ezt az értékrendet.

Márta 64 éves, 4 felnőtt gyermek anyja
Kezdem az apai nagymamámmal. Borzasztó nehéz, szegény és egyszerű élete volt. Korán árva lett, szó szerint mostoha nevelte. Mikor nagyapám elvette, menyecskének került a házhoz, kb. 50 éves koráig az anyósa fennhatósága alatt élt. Idősebb, nagyreményű fiát az orosz fogságból hiába várta, a hazafelé tartó úton meghalt. Ennyi fájdalom és megpróbáltatás ellenére sem lett rosszindulatú, vagy önző. Sőt, csak a hitet és a jóságot sugározta mindvégig.
Anyai nagymamám élete igazodott a 20. századi a történelem viszontagságaihoz, nehézségeihez. Ő viszont mindig nagyon ügyes és leleményes volt, mi unokák végtelenül szerettük. Nagy családot igazgatott biztos kézzel.
Édesanyám hasonlóképpen, róla lehetne írni a "jó asszony dicséretét".
Mindhármukban közös, hogy csak az elemi iskolát járták ki. Viszont egy alapvető intelligencia és kulturáltság jellemezte őket, ha lehetőségük lett volna tanulni, bármit el tudtak volna végezni.
Sokszor meghatódva veszem észre, hogy amit én édesanyámtól eltanultam, próbáltam megvalósítani, azt most a gyermekeim családjaiban fedezem fel. Ez különösen az ünnepekre való készületben és azok lebonyolításában érezhető.
Ami a leglényegesebb, hogy mit kaptam a katolikusságban tőlük? Azt, hogy a nagyszüleimnél is és a mi családunkban is a szentmisére járás, az ima, a hittan olyan természetes dolgok voltak, mint ahogy levegőt veszünk és nem kérdezzük, hogy miért és feltétlen kell-e. Ösztönösen valamit nagyon jól csináltak. Azt is mondhatjuk, hogy hiteles emberek voltak.

Kinga, 4 gyermek édesanyja
Egyik nagymamám egyáltalán nem volt vallásos/hívő. Másik nagymamám is furcsa utat járt be ezen a téren, talán inkább hívőnek mondanám, mint vallásosnak. Anyukámat inkább vallásosnak mondanám, mint hívőnek. Gyermekkoromban édesapám vallás nélküli református volt. Már felnőttem, amikor megtért és rekatolizált. Az ökumené felé való nyitottságot Anyukámtól "hoztam". Mivel házasságom ökumenikusnak indult, anyai hivatásomban én nem kifejezetten a katolikus, hanem a keresztény értékrendnek akartam megfelelni.

4 generáció - köztük két válaszadó is

Margit, 3 kisgyermeket nevelő, katolikus nagycsaládból érkező anyuka
Nagymamáim életéből kisgyerekként valóban csak mozzanatokat láttam, amik akkor belém ivódtak, de igazán csak felnőtt fejjel tudatosítottam, hogy ezek mind az ő hitükről tettek tanúságot.
Anyai nagymamámmal kapcsolatban a legerősebb élményem, hogy ha 12-kor meghallotta a déli harangszót, bárhol is volt, megállt és fohászkodott: „- Na, Jézus segíts!” Annyit mondtam már azóta én is, hogy a gyerekek is átvették. Egy másik emlékem, hogy adventben összegyűjtötte az unokákat (11-en voltunk), és a koszorú körül imádkoztunk, énekeltünk. Emlékszem, kislány koromban egyszer elmehettem Nagyival a templomba a titokváltásra. Akkor úgy képzeltem el, hogy mindenki suttogni fog, hiszen titkokról lesz szó, és egy kalapból húzzák ki, hogy kire milyen titkot bíznak. Ehhez képest szinte csalódás volt, hogy a sekrestyében egy jó hangulatú beszélgetés keretében egy szentképet kapott Nagyi a rózsafüzér rá eső titkával. Volt, hogy segítettem neki az oltárterítőket visszavinni a templomba, amit ő mosott és vasalt ropogósra. Nem volt sosem főszereplő a plébánia életében, de amit tudott, megtett.
Apai nagymamám már nem volt igazán aktív, amikor kicsi voltam. Élete utolsó éveit egy fotelben üldögélve töltötte, látszólag magában. De a rózsafüzér mindig ott volt a keze ügyében. Olyan sokat mondta, hogy már el is szakadt – pont a minap néztem vissza a 90. születésnapjáról a videót, amikor egy új rózsafüzért kapott. Egyébként akkor már nem volt nagyon tiszta az elméje, de azt rögtön kérdezte, hogy meg van-e szentelve a rózsafüzér. Nem volt könnyű élete, de a vallását, hitét sosem tagadta meg. Édesapámat is így nevelte, aki a mi vallásos nevelésünkbe is épített a saját (gyerekkori) élményeiből.

Anyukámtól is stabil hitet kaptam, láttam. Amit szerintem nagyon jól csináltak, hogy mindig volt közösségünk. Már általános iskolában jártunk nővéremmel kis-lány-körre, öcséim ministrálni. Kamaszként is támogatta a csoportunkat – találkozhattunk nálunk, szervezett bulikat. Fiatalként nekem nagyon sokat adtak a lelkigyakorlatok, találkozók (pl. Nagymaros, Egerszalók). Időnként megjegyezte, hogy azért otthon is jelen lehetne lenni (pl. takarítani), de mégsem volt soha kérdés, hogy elmehetek-e.
Tőle tanultam, hogy ha egy élethelyzetben, például kisgyerekekkel nincs meg a lehetőség a hagyományos, felnőtt keresztény élet megélésére, akkor meg kell teremteni az alternatívákat. Ők ezért hívták létre a családos rózsafüzér-kört: minden házaspárnak csak egy tizedet kellett elmondania otthon, és mégis a közös teljes rózsafüzér kegyelmeit megkapták. (Azóta már 25 család mondja együtt, köztük mi is.) Vagy hasonlóképp a családos közösségek közös nyári lelkigyakorlata, tábora is az ő szervezésükben valósult meg több, mint 10 éven át Albertfalván.
Remélem, hogy sikerül átadni a gyermekeinknek azt, amit én is megélhettem, hogy a mi családunkban a szentmisére járás, az ima, a hittan olyan természetes dolgok voltak, mint ahogy levegőt veszünk és nem kérdezzük, hogy miért és feltétlen kell-e.

—————————————————————————

Még valaki válaszolt a kérdésre. Nem anyuka, de sok anyukát ismer. Huszti Zoli atya, a káplánunk volt az, aki örömmel osztotta meg velem – és így Veletek is az élményeit, gondolatait, tapasztalatait. Az interjú zárásaként az ő válaszát olvashatjátok.

Anyukád, nagymamád életében volt-e olyan mozzanat, ami közelebb vitt a papi hivatásodhoz?

A családunkban már 300 éve imádkoztak azért, hogy legyen papi hivatás. Minden anya adta tovább a lányának. Nagy kegyelmi munka, imasorozat volt ez. Sok generáción át a karmelita rend harmadrendjének is tagjai voltak. Édesanyám az első, aki nem lépett be a rendbe, de ő is buzgón éli a vallásos életet. Ő mesélte el nekem ezt az egészet. Van egy kulcs-történet is ehhez: a nagyszüleimnél voltam, Szabolcs-Szatmár Beregben, ott nyaraltam rengeteget. Élt még a dédnagyanyám, aki nem nagyon beszélt. Neki a családi élete nem volt annyira szép, de vitte ő is az imádságot. Amikor először meglátott totyogni – libát tömött éppen, akkor mondta az anyámnak, hogy: „Megjött az, akiért imádkoztunk.”.
Ez engem tinédzserként nem nagyon hatott meg, akkor mindennel foglalkozik az ember. Sőt, a nagymamám, aki görög katolikus volt, ragaszkodott hozzá, hogy a parókus úr még bérmáljon meg, mert akkor lehet családom is, hogy legyek rítusváltó. Kérdeztem, hogy miért: „Akkor lehetsz pap.” „De én nem akarok pap lenni!” Ezen mindig úgy mosolyogtak, úgyhogy utólag áll össze a kép. Nem mondta ezt senki, nem volt nyomás, csak ők ezt érezték, sejtették, talán tudták.

A következő kérdésre, ami a gyerekkori vágyakról, családra vonatkozó álmokról fog szólni, a jövő héten kerül sor. Örülök, ha Ti is aktívan bekapcsolódtok – akár a saját válaszaitokkal, akár új kérdések felvetésével (katolikusanyablog[at]gmail.com). Szívesen továbbítok bármilyen visszajelzést is, ha valamelyik válasz hatással lesz az életetekre.