Alig egy hete költöztünk át az új otthonunkba. Pontosabban egy hete alszunk az új helyen, mert a költözködés még tart. Még az is sejtheti, aki soha nem is változtatott lakhelyet, hogy majdnem egy hónapja dobozok között élünk. Úgy érzem, az egyikbe Istent csomagoltam be.

Nehéz pontosan körülírni, hogy ez mit is jelent, de megpróbálom. Először is adott a koronavírus által okozott helyzet, vagyis, hogy nincsenek nyilvános szentmisék. Amikor Olaszországból hallottuk a híreket még márciusban, hogy ott nem lehet misére menni, úgy éreztem, hogy engem nagyon megviselne, ha itthon is így döntenének. Aztán pár hét múlva valahogy már nem is bolygatott meg igazán, hogy online lehet csak a szentmiséken részt venni. Sőt, egyfajta lelki kábultságban élek, nincs igazán igényem a szentmisére. Persze, azért minden vasárnap megnézünk egy közvetítést és élvezzük a határtalanságot, és a bőséges választékot. (Meg bosszankodunk a sokszor gyenge minőség miatt.) Tehát Istent vasárnap kicsit kiengedem a dobozból, de szigorúan maszkban.

A hétköznapokban pedig annyira sok a tennivaló és úgy elfáradunk a nap végére, hogy éppen csak elrebegjük, hogy köszönjük, hogy itt lakhatunk és már dőlünk is el. Olyan érzésem volt eddig, mintha még a kupac legalján lenne Isten doboza, jól leragasztva, halványan felcímkézve. Napközben eszembe sem jutott, hogy akár csak egy röpimában hívjam Istent, hogy segítsen, adjon erőt. De ma megpattant a ragasztó és Isten kicsomagolta magát!

© Stift Z. Angelico

Már a reggeli imában volt igényem arra, hogy újra a gyerekekért is elmondjam a Szent Mónika közösség imáját, meg egy másik új kedvencemet. A séta alatt eljutottunk a templomba, ahol újra átélhettem a hazaérkezés megnyugtató érzését. A gyerekek alvása alatt az újonan felszerelt polcra végre ki tudtam pakolni a házi oltárunk tárgyait. (A keresztek kiakasztása még újabb akadályokba ütközött, de remélem egy-két napon belül azok is felkerülnek.) Délután pedig rájöttem, hogy mennyire hiányzik a (dicsőítő) éneklés, így már zengett is, hogy "Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni!". És máris jobban éreztem magam.

Bízom benne, hogy már meg sem próbálom majd visszacsomagolni Isten dobozát, hanem egyre inkább visszatérek az imádságos mindennapokhoz.

Zárásként az új kedvenc imámat osztom meg. (Mivel lusta voltam az imakönyvből begépelni, rákerestem és így derült ki, hogy én csak egy részletét mondtam - eddig.)

Uram! Nem csodát, nem jelenéseket kérek Tőled. A mindennapok küzdelméhez adj erőt nekem! Kérlek, taníts meg a lépésről lépésre Feléd haladás művészetére, hogy föltaláljam magam a napi forgatagban, hogy idejében és talpraesetten tudjak dönteni. Hogy ügyeimben okosan gyümölcsöztessem ismereteimet és tapasztalataimat! Segíts, hogy helyesen tudjam beosztani az időmet! Add, hogy biztosan érezzem, mely ügyem nem tűr halasztást! Segíts, hogy mindig időt találjak a szellemi, lelki feltöltődésre is! Kérlek, segíts, hogy minden esetben a lehető legjobban készülhessek föl az éppen előttem álló feladatra! Add meg, Uram, a kegyelmet, hogy akivel csak találkozom, arra úgy tudjak odafigyelni, és úgy tudjak neki segíteni, mintha Téged; hallgatnálak, és Neked segítenék! Add, hogy mélyen megértsem, nehézség, kudarc, sikertelenség és zsákutca is lehet sorsom része! Sőt! Ezek szükségesek is ahhoz, hogy fejlődjek és megérjek. Kérlek, szükség esetén, a kellő pillanatban küldj valakit, aki jó szívvel szemembe meri mondani az Igazságot, ha amúgy berzenkednék ellene! Tudom Uram, hogy számtalan nehézséget nem a lázas tevékenység, hanem az idő old meg. Te jól tudod, mily nagyon rászorulok az őszinte barátságra. Add, hogy kiérdemeljem az életnek ezt a legszebb, legértékesebb, leggyöngédebb, hatalmas ajándékát! Kérlek, tartsd távol tőlem a szorongást okozó gondolatot, miszerint életem hiábavaló lenne! Ne azt add; Uram, amit kívánnék, hanem azt, amire szerinted valóban szükségem van! Kérve kérlek, taníts meg, Uram, a lépésről lépésre Feléd haladás művészetére! Antoine de Saint-Exupéry