Ez egy egyszerű bejegyzés, nincs más célja, csak hogy kiírjam magamból az elmúlt hét eseményeit. A terveimet és a valóságot.

Pénteken kaptam egy pozitív visszajelzést egy kedves rokonomtól a blog kapcsán. Ez mindig annyira motiváló számomra, hogy rögtön írok is egy új bejegyzést. A héten amúgy is szerettem volna erre időt szánni, de másként alakultak a napjaink.

Kezdem ott, hogy vasárnap sikerült kettesben ebédelni, miután elrendeztük a gyermekeket. Ilyenkor akár egy órán át is tudunk beszélgetni. Most a (távlati) célokról esett a legtöbb szó, így eszembe jutott, hogy idén még nem töltöttem ki a YearCompass-t. Ez egy kis füzetke, ami egyszerű kérdésekkel segít lezárni az előző évet és megtervezni a következőt. (Egyébként már novemberben kinyomtattam, és naivan a szülésre a kórházba is vittem magammal - de ott valahogy üresen maradt. Azóta pedig a gyerekágyas időszak túlélése (esetleg szép megélése) volt az elsődleges célunk. De úgy éreztem, április közepén is helye van, hogy kicsit rendezzük a jövőre vonatkozó gondolatainkat.) Így Férjemmel együtt leültünk egy kis doboz desszerttel és majdnem egy órát tudtunk nyugodtan gondolkodni a csendes pihenőben. Fontos dolgokat hozott a felszínre, este is még beszélgettünk róla, szóval ajánlom szeretettel.

A lényeg, hogy a nagy terveim megvalósítását megpróbáltam elkezdeni úgy, hogy aprólékosan végiggondoltam a következő hetet. (Még korábban készítettem saját naptárat, fél órás beosztással, azzal elég jól tudok már tervezni.) Külön 5 perces időbeosztással a reggeli rutint is igyekeztem összeállítani, mert nálam most az a kritikus.

Másnap reggel fel is tudtam a terv szerint kelni, szoptatás alatt zsolozsmáztam a terv szerint, és szépen ment minden. A terv szerint. Fél 8 körül jutottam el oda, hogy ránéztem a leveleimre, és akkor láttam meg a vasárnap esti levelet, hogy hétfőn 8 és fél 10 között mehetek oltásra. Ennek nagyon örültem, viszont így borult a délelőtti terv. Sőt, az enyhe mellékhatásként jelentkező gyengeség miatt a hétfő délutáni és a keddi feladatokat sem tudtam kihúzni a naptárban, mert nem végeztem el. Kicsit bosszantott a dolog, de úgy éreztem, hogy az oltás fontosabb volt, és még be tudom hozni az elmaradásaimat.

Kedden délután, épp lányos-programként tortát készítettünk, amikor telefonon kaptuk a hírt, hogy Anyósomat rosszullét miatt a sürgősségire kellett vinni. Bizonytalanságban teltek az órák, nem tudtuk, hogy Férjemnek mikor kell mennie hozzájuk Ladányba, gondolatban már csomagoltam a holmiját, ha éjszakára ott maradna. Hála Istennek jobban lett Anyósom, még este hazaengedték; a nagyon magas vérnyomása okozhatta a tüneteket.

Szerdán újra lelkesen indítottam a napomat, habár a hétfőhöz képest kevésbé frissen. Épp mikor végre nekiálltam volna a főzésnek, 3 éves fiunk lecsúszott a maga építette szerelőállványról és a kiskonyha szélében kitört a foga. Gyökerestül.

Hála Istennek, Férjem itthonról dolgozik, és Apukám rögtön tudott jönni az autóval, így hamar a fogászaton voltunk a tejbe áztatott foggal. Ahogy várakoztunk, hallottuk, ahogy bent a rendelőben a kitört fog láttán felfohászkodott a doktornő: "Édes Istenem, segíts!" Talán ez csak a szavajárása, de akkor és ott engem bizalommal töltött el, hogy előttünk már Valaki mást is behívtak.

A visszarakást nagyon rendesen tűrte a gyermek, a lehetőségekhez képest minden rendben ment. Itthon aztán a pépes ebéd után kényszerből, de cumi nélkül el is tudott aludni.

Mivel mindez a keresztelésének az évfordulóján történt, délután megköszöntöttük őt. (Állítólag a turmixolt gyümölcstorta is finom.)

Az esti rutin előtt még Férjem felhívta anyukáját, hogy hogy vannak. Eközben egy pillanat alatt fiunk felmászott egy székre és előrebukfencezett. A foga újra kitört. Most Férjem ment vele, épp a rendelési idő utolsó perceiben értek oda (előtte telefonáltam, hogy mehetünk-e). Másik orvos volt már, aki a klinikai gyakorlatra hivatkozva másodszorra már nem tette vissza a fogat. Lázadoztam magamban, de szépen lassan beletörődtem, hiszen ez csak tejfog, és legalább nem kell attól féljek, hogy éjszaka lenyeli a fogát és megfullad.

Csütörtökön már rá sem néztem a naptáramra, csak csináltam, ami épp eszembe jutott, de például egy egyszerű tarhonya elkészítése ¾ órát vett igénybe, ráadásul még meg sem sóztam és össze is ragadt. Szóval nem voltam a topon.

A rendelési idő elején felhívtam a fogászatot, hogy lemondjam a kontroll-időpontot. De a doktornő behívott délutánra, hogy még megpróbálja visszatenni a fogat. Megbeszéltem fiunkkal, hogy csak akkor megyünk el, ha utána két napig végig a nyomomban lesz, nehogy újra baj legyen. Hümmögött rá a maga módján, de lányunk szeme úgy csillogott a lehetőségre, hogy tudtam, hogy nem leszek magányos a következő napokon. :)

Egy hosszú, néha fájdalmas, hiszti-pánik rohamot kiváltó kezelés végére visszakerült a fog a helyére. Hazaérve épp leültünk a megígért Thomast megnézni, amikor 24 órán belül harmadszorra kipottyant a fog. (A Thomas egyébként nekem pozitív csalódás volt, eddig nem ismertem.) Jövő héten megyünk vissza a fogászatra, hátha valami helyfenntartót tud készíteni a doktornő, ahogy ígérte.

Pénteken sokat játszottam a gyerekekkel, ugyanis délelőtt a főzésre szánt csirke megromlott (ez lett volna a szerdai ebéd), a helyettesítő virsli hamarabb elkészült és így volt időm bemenni a gyerekszobába. Délután pedig lusta és fázós voltam a hidegbe kimenni velük, ezért ahelyett duploztunk egyet. És ígéretéhez híven lányunk egész nap a nyomomban járt.

Késő este szoptatás közben pedig elkezdtem megírni ezt a bejegyzést.

Szombaton, vagyis tegnap nyűgösen indult a nap: a nagyobbak is korán keltek, a mérleg sem mutatott kevesebbet és megint 9 után fejeztük csak be a reggelit. Férjem átvállalta a főzést, így nekem csak a porszívózás előtti rendrakás és a tízóraiztatás maradt. Talán az egész heti stressz jött ki rajtam, de egy igazán kiabálós délelőttöt tartottam sajnos. A kimenetelnél csúcsosodott ki a bosszúságom, de aztán jót tett a rövid séta, mert hazaérve már egészen normális voltam. A torkom azért megfájdult, de hát kellett nekem annyit kiabálni...

A déli etetés alatt a bejegyzést is be tudtam fejezni és már előre feltöltött, hogy este újra személyesen vehetek részt a szentmisén. Egyedül, én-időzve. Így is lett - csak az evangélium végén jutott eszembe, hogy mi lehet otthon. Kegyelmekkel teli volt újra személyesen, gyerekhang nélküli csendben megélni Krisztus feltámadását és azt a csodát, ahogy az átváltoztatásban megjelenik.

Este azért megpróbálom újra megtervezni a jövő hetet, talán még egy újabb bejegyzés is belefér majd. :)

Egy hasonló hetünk megéléséről itt olvashattok.