Kicsit félve, kicsit irigykedve hallgattam, olvastam interjúkban, ha valaki a felnőtt hitéről beszélt. Arról, hogy hiába nőtt bele a hitbe, akkor is volt egy tudatos megtérése felnőtt fejjel. Én ilyet sosem éreztem (még?). De mégsem gondolom, hogy gyermeki vagy gyerekes lenne a hitem.

2020. január elején, ahogy egy másik bejegyzésben írtam, férjemnek sürgősségi mandulaműtéte volt egy szombaton. Hétfőn hazajöhetett, de kedden tüsszentett egyet és bevérzett a torka, vissza kellett mennie. Szerdán este lányunknak derült ki egy kezelhető, de komoly betegsége. Csütörtökön férjem hazajöhetett, de fiúnk náthás lett. Pénteken a nátha kötőhártyagyulladássá fajult fiúnknál, este pedig férjem torka újra bevérzett, ismét bekerült a kórházba. Szombaton hőemelkedése, majd estére láza lett fiúnknak. Lányunk lábujján begyulladt a körömágy. Vasárnaptól "háromnapos láza" lett fiúnknak, férjem torka a kórházban újra vérzett. Hétfőn a kórházban véletlenül derült ki, hogy az eredeti gyulladást okozó baci penicilin-rezisztens, így az eddigi kezelést váltani kell. Nekem a torkom kezdett fájni. Kedden végül férjem hazajöhetett, estére fiúnknál a láz megszűnt (és jöttek a kiütések és a hasmenés), éjszakára a torokfájásom erősödött. A hét további napjaira is jutott egy-egy orvosi vizsgálat vagy kontroll.

2021. januárjában pedig a gyermekágyas időszakot éltük meg, aki átélte, az tudja, hogy nem ez az időszak szól arról, hogy a lelki életünk új erőre kap. A reggeli ima átalakul - vagy hajnali (szoptatós) imává, vagy Úrangyalává, amikor délben jut eszembe, hogy még nem mondtam el a reggeli imát, mert az ébredés pillanatától folyamatosan történt valakivel valami.

És hogy hogyan kapcsolódik ez a hitemhez? Úgy, hogy az újabb nehézségek ellenére sem éreztem egyszer sem azt, hogy Isten elhagyott vagy büntet. Sokkal inkább azt, hogy mennyi kegyelmet ad: a sok-sok segítő kézen keresztül; a csodás türelem-dózisokat a kimerítő napok után az egyedül végigküzdött estékhez; az értünk imádkozók egyre szaporodó táborát. Azt is tudom, hogy Ő itt van velünk minden pillanatban, akkor is, ha mi most nem tudunk annyi időt és figyelmet Rá szánni, mint korábban.

Tudom és érzem, hogy Isten a kezén tart bennünket.