Körkérdés 3.
Hogyan ismerkedtetek meg férjeddel?
A blogon a legolvasottabb bejegyzések közé tartozik a Szerelmünk története sorozat. Hamarosan azt is folytatom, de addig is fogadjátok szeretettel öt édesanya történetét a megismerkedésükről.
Zsófi, 32 éves, 2 gyermek édesanyja
A férjemmel egy kórusban ismerkedtünk meg, lassan 11 évvel ezelőtt. A próbák után sokszor hazavitt, mert útba esett neki ahol laktam. Nagyon élveztem, hogy van végre egy olyan fiú barátom, akivel mindenféle szorongás nélkül tudok beszélgetni. Így alakult, hogy amikor szakítottak a barátnőjével (aki szintén kórusos volt), én voltam a lelki szemetesládája. Egyik hazaúton így zárta a beszélgetésünket: neki a kórusból barátnője biztos, hogy soha többet nem lesz... Kicsit szíven ütött a dolog, igaz akkor még nem fordult meg a fejemben, hogy esetleg lehetne köztünk valami... De mégis lelombozott. A következő meghökkentő dolog az volt, mikor lelkesen mesélte pár héttel később, hogy kimegy egy évre Angliába majd onnan egy évre Indiába önkénteskedni. Akkor már teljesen biztossá vált számomra, hogy ha remélek is valamit, semmi esélyem. Mindenesetre örültem, hogy végre van egy fiú barátom is. Aztán ahogy közeledett a kiutazása időpontja, egyre gyakrabban találkoztunk. Már nem csak a kórus utáni hazavitel volt a közös programunk, de én még mindig úgy voltam vele, hogy csak barátok vagyunk. De valahogy mégis gyarapodtak az arra utaló jelek, hogy akár több is lehetne. Végül elérkezett a búcsúbulijának az estéje. A házukban volt, jóformán az egész kórus részt vett rajta. Én ott már nagyon éreztem, hogy itt valaminek történnie kell. És történt is. A buli után megkért, hogy maradjak náluk, segíteni eltakarítani a romokat. Természetesen ott maradtam. Sokat beszélgettünk, és végül megtörtént az első csók. Tisztában voltunk vele, hogy nehéz időszak elé nézünk, hiszen ő megy (akkor még úgy volt, hogy) két évre külföldre, de mégis belevágtunk... Ki is ment Angliába. Napi szinten 5-6 órát töltöttünk skype-olással, és valahogy nem éreztük azt, hogy ne tudnánk várni egymásra. Végül az Égiek (és a szülei) közbeavatkoztak a kint tartózkodásába és bő három hónap után haza kellett költöznie, aminek én nagyon örültem. Persze abban is támogattam volna, ha az eredeti terv szerint végig külföldön marad. Miután hazaköltözött, eltelt még három hónap, és megkérte a kezem. Igent mondtam :). Rá fél évre pedig, pont az 1. éves évfordulónkon összeházasodtunk. Ez a mi love-story-nk kezdete, és reméljük, hogy nagyon nagyon sokára ér csak véget.
Erika, 7 gyermek édesanyja és 9 unoka nagymamája
Férjemmel, Karcsival egy közösségben voltunk, barátként kezdődött a kapcsolat. Erdélybe jártunk havonta és könyveket, szentképeket, élelmiszereket, tisztálkodási szereket vittünk azoknak, akik mindezt nélkülözték. Karizmatikus imaközösség voltunk, rengeteg programot szerveztünk, s apránként vált számomra világossá, egy januári levél kapcsán, hogy itt több van, mint barátság… Karácsonykor a fa alatt találtam a jegygyűrűket.
Négy gyermekes édesanya, 35 éves
A férjem barátja a munkatársam vőlegénye volt. Az esküvőjükre a férjem és én is hivatalosak voltunk. Lett egy szingli asztal és hogy, hogy nem, egymás mellé ültettek minket. Előtte már közösségi oldalon megnéztük a másikat, de egyikünknek sem tetszett, amit látott. :) Az esküvőn rengeteget táncoltunk, majd utána sokat találkoztunk. Nálam nem volt meg a szikra, pedig minden találkozáson jól éreztem magam és sokat nevettünk a leendő férjemmel. Egy komoly beszélgetés után rájöttem, hogy nem "menekülök" tovább. Megjött a szikra és nagy lánggá alakult a szívemben. Azóta - hamarosan 8 éve - boldogítjuk egymást.
A képet Sümeghy Kata készítette rólunk, a jegyességünk elején
A., középkorú édesanya
Az első közös képünk az elsőáldozásunkon készült. Ő 18 éves volt, én 8.
De erre a fotóra csak évekkel később, már közös utunkat járva akadtunk és csodálkoztunk rá egy könyvben. :)
Még ha nem is akkor kezdett szerelmünk szárba szökkenni, különös kegyelmi ajándék számunkra, hogy a közös szentségi életünk ilyen koránra nyúlik vissza.
Később aztán klasszikus udvarlástörténet volt a mienk. Ismertük egymást a templomból, táboroztunk együtt és hogy, hogy nem egyszer csak mindketten csatlakoztunk egy-egy új plébániai közösséghez leginkább azért, mert tudtuk, hogy a Másik is ott lesz.
Nem titok, hogy az első közös táboraink (még amikor egy pár sem voltunk) és az egyik közösségünk is szalézi kötődésű volt és büszkék vagyunk rá, hogy házasságot már úgy kötöttünk, hogy mindketten szalézi munkatársak voltunk. Hálásak vagyunk, hogy ez a lelkiség eddigi életutunkon elkísért - olykor intenzívebben, máskor inkább visszafogottabban megélve.
Egy hét híján húsz éve, egy kellemes őszi éjszakán, ifjúsági hittanról hazafelé tartva öntöttük szavakba egymásnak szívünk vágyát: milyen jó is lenne az utat közösen folytatni!
Magdi vagyok, 32 éves, 3 gyermek édesanyja, 7 éve vagyunk házasok Férjemmel
Röviden: egy katolikus közösségben az ördög bibliája segítségével ismerkedtünk meg.
Hosszabban: A zene és a kártya mindig jelen volt az életemben. Kislánykoromban hegedülni, tinédzserként gitározni tanultam. Ezek mellett a zeneiskolában kiegészítő foglalkozásra kellett járnunk, én a kötelező szolfézs után a kóruséneklést választottam. Ami a kártyázást illeti, szüleim a bridzsasztal mellett ismerkedtek meg, így természetesnek vették, hogy a gyerekeiknek is megtanítják mi az a szanzadu, az impassz és a kétoldali sima bell.
Miután kiöregedtem a zeneiskolai leánykarból, ezek az előzmények vezettek a templomi ifjúsági kórus próbáira, illetve ösztönöztek a próbák utáni kátyapartikon való részvételre.
Az évközbeni próbák-fellépések sorát nyáron fölváltotta a közös kirándulások, táborozások és nyaralások sora. Eleinte nem volt teljesen magától értetődő, hogy én ezekben részt fogok venni, mivel annyira nem ismertem még a társaságot. Utólag viszont fontosnak látom, hogy meg mertem tenni azt, ami az alapvető habitusomból nem adódott: elmentem a táborba annak ellenére, hogy tudtam kb. senkit nem ismerek! Mégis, ezek a programok rengeteg alkalmat adtak arra, hogy jobban beilleszkedjem a közösségbe és megismerjem a többieket. Ez végül nem teljesült maradéktalanul, mert én főleg egy fiúval beszélgettem nagyon sokat minden alkalommal. Kiderült, hogy mindketten BME-sek vagyunk, csak más karra járunk. Szeretünk focizni, ami lehetőséget adott arra, hogy még többet találkozzunk, ugyanis elhívott, hogy menjek el az ő baráti társaságával is. Szeretünk olvasni, sőt sok közös kedvenc könyvünk van; és így derültek ki sorra a közös érdeklődéseink.
Az ezt követő szeptemberben hívott el végül randira Ő és én nagyon boldog voltam, izgatottan vártam a megbeszélt napot. A randi nagyon jól sikerült, sétáltunk, beszélgettünk, majd teáztunk valahol... és ezt követte a második, a harmadik, majd a sokadik, és mind hasonlóan jól telt.
Az együtt járásunknak viszonylag az elején megbeszéltük, hogy mi össze fogunk házasodni, nagyjából kitűztük az esküvő dátumát is, majd párkapcsolati könyvek, lelkigyakorlatok segítségével elkezdtünk tudatosan készülni a jövőnkre. Ekkor beszéltük meg azt is, hogy tisztán készülünk a házasságra. Ezt a szüleimtől örökölt szemléletmódot ekkortól tudom valóban magaménak érezni, ekkor jöttem rá az igazi jelentésére.
Ezek után igazából nem ért nagy meglepetésként, amikor a harmadik évfordulónkon megkérte a kezem. Én természetesen igent mondtam és szüleim is áldásukat adták ránk. Megtartottuk az eljegyzésünket, egy évre rá az esküvőnket is és most boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
A Kör-kérdés sorozat korábbi bejegyzései:
2. Kislányként, fiatalként milyen vágyad, álmod volt a leendő családodról?
