Amikor először megfogalmazódott bennem ennek a bejegyzésnek az ötlete, úgy gondoltam, hogy röviden leírom a megismerkedésünktől kezdve a mai napig a szerelmünk történetét. De olyan jó élmény, szerelem-frissítő volt visszagondolni és minden apróságot leírni, hogy biztosan nem fog egy bejegyzésbe minden beleférni. Így legalább majd a gyermekeink, esetleg unokáink is hiteles és részletes, vagy pont a részletekben hiteles visszaemlékezést olvashatnak, hiszen könnyebb 10 évre visszagondolni, mint majd 30-40 év távlatából. Tehát olvassátok szeretettel az első részt, a megismerkedésünket.

© Stift Z. Angelico

A kukoricamedve, a Keleti bal oldala és a házunk, ami nincs

Mindketten a Pázmány ITK-ra jártunk, Ő kettővel fölöttem, de látásból ismertük egymást. 2009-ben mindketten szervezőként mentünk a gólyatáborba. (Az ITK-n a gólyatábor az elsőéveseknek az első év végén van, a beiratkozásukkor pedig otthonalvós gólyanapokon vehetnek részt.) Odaúton a buszon mellé ültem és jól elbeszélgettünk. Mesélt az akkor 4 éves unokaöccséről, hogy milyen merészen gurul le a garázsfelhajtón a kisdömperrel.

Aztán úgy alakult, hogy az éjszakai túrán ketten vezettünk egy állomást. Ez volt az egyik legmeghatározóbb élménye a kapcsolatunknak. Egész éjszaka beszélgettünk, viccelődtünk. Egy kukoricatábla mellett volt az állomásunk, valami kis állat nagy zajt csapott benne. Az éjszakai csendben ez félelmetes volt, de megnyugtatott, hogy Ő majd megvéd a kukoricamedvétől.

Nekem akkor volt barátom, lehet, hogy pont ezért tudtam teljesen magamat adni, mert nem azon görcsöltem, hogy mit kell mondjak vagy tegyek azért, hogy felfigyeljen rám. A tábor végén egymásnak is írtunk levelet a tábori postán - ezek a mai napig megvannak!

Évközben egyszer beszélgettünk csak kicsit, amikor a Gólyabálon teremőr voltam, odajött, hogy ne unatkozzak. Az akkor nagyon jól esett. A kapcsolatom ekkor még megvolt, de a fiú kiment fél évre külföldre, és ott rájött, hogy nem is érez irántam semmit, így karácsonyra újra szabad lettem.

A második félévre Ő ment ki külföldre, így nem találkoztunk. De a következő gólyatábor szervezése elkezdődött, a programokért felelős brigád vezetője lettem, és az éjszakai túra jó tapasztalatai alapján Őt is hívtam, hogy segítsen. Vonakodott, hogy ő nem ilyen kreatív, de végül meggyőztem, hogy neki majd csak pakolnia kell. Amikor hazaért külföldről, tartottunk egy megbeszélést. Nagyon jól esett, hogy akkor meghívott az italra.

Eljött a tábor ideje - nagyon jó volt Vele! Már a vonatúton a karszalagozásnál rögtön egymásra figyelve, hatékonyan dolgoztunk. Számomra nagyon nagy könnyebbség, és figyelemfelketően különleges volt, hogy bármit kértem, azt megértette és úgy végezte el. Voltak jó meglátásai is a lebonyolítással kapcsolatban, aktív tagja lett a brigádnak. (Itt jegyzem meg, hogy a táborban volt egy másik fiú, aki korábban tetszett és reméltem, hogy a táborban majd közelebb kerülhetünk egymáshoz, szóval eleinte még nem is úgy figyeltem Rá.)

Élmény volt az első esti brigád-megbeszélés, amikor lementünk Vele a Balaton partjára. Belógattam a lábam a vízbe, de egy perc után ki is kaptam, mert tele lett szúnyoglárvával, csupa fekete lett. Ezt azóta is emlegetjük. Amikor a lisztet adagoltuk a harisnyákba a parasztpaintball-hoz, akkor vettük észre, hogy egy nagy csípés van a lábán. Segítettem a borogatást felrakni, és végül a táborban végig én cseréltem Neki a borogatást. Jó volt így megélni a gondoskodást és azt, hogy el is fogadja. A számolóháború (amikor nem egy szám, hanem megoldandó feladat van a homlokon) határkijelölésekor kiesett a telefonom a zsebemből. De ahogy kerestem, egy hangyabolyba léptem és megfutamodtam. Ő volt az, aki tovább kereste és végül megtalálta nekem. Persze, az Ő telefonjával csörgettük az enyémet - így a számomat elmentette.

A strandolós napon csak ki kellett kísérnünk a csapatot a vízhez, utána szinte az egész napot kettesben töltöttük. Ettünk egy fagyit, majd rendet raktunk a közcuccok között. Emlékszem, akkor meséltem el Neki a korábbi kapcsolatom történetét, aminek a végén odahajolt és nyomott egy puszit a fejem búbjára. (Vagy a fejem kúpjára, ahogy a háromévesünk mondja.) Aznap főleg, de a következő napokon is rengeteget beszélgettünk, tetszett, hogy értékeli a humoromat. Hatékony csapat voltunk, a programok szuperül sikerültek.

Az utolsó előtti közös estén valamelyik srác kérte, hogy nyomkodjam meg a vállát, aztán többeket megmasszíroztam. Pontosan emlékszem, hogy Ő hogyan állt ott a társaságban, mintha féltékenység lett volna benne, de nem kérte, hogy őt is nyomkodjam meg. Aztán eljött az utolsó közös esténk (PhD felvételi miatt hamarabb haza kellett utaznia). A főszervezővel hárman egyeztettük a csapatverseny állását. Egymás mellett ültünk és a székemen támasztotta a kezét, így időnként a vállamhoz ért. Valahogy mindig pont abban a pillanatban kezdett valami pillangó repkedni a gyomromban. Össze voltam zavarodva, így amikor ki kellett szaladjak még egy papírért, elrángattam barátnőmet a kedvese mellől és csak zúdítottam rá a kérdéseket: "Most mit csináljak? Nem is ismerem! De olyan jó, amikor hozzám ér! És mi lesz, ha tényleg Münchenben csinálja a doktorit? Most mit csináljak?". Barátnőmmel arra jutottunk, hogy mindenesetre kerülöm a testi kontaktust, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. No, hát ahogy visszamentem az ebédlőbe, ahol a megbeszélés volt, láttam, hogy oldalra fordulva ült a széken, tehát a lábaink is összeérhettek, és persze a székem támláján maradt a karja - még csak leülni sem tudtam úgy, hogy ne érjek Hozzá. Azért tetszett ez a tökösség. ;)

Végül eljött a búcsúzás pillanata is. Nagyon figyelmes volt, mert behívott az egyik kis faház előterébe; nem szeretett volna úgy mindenki előtt elköszönni. Megöleltük egymást. Számomra már ez csodálatos volt, de még fel is kapott és megpörgetett. Tökéletes volt! Pont, mint a filmekben, csak ez velem történt és igaziból! (Később beszélgettünk róla, hogy volt olyan szándéka is, hogy megcsókol, de mindig arra jutunk, hogy ez így volt jó.) Valahogy eltelt még az utolsó este - kaptam Tőle sms-t: "Nagyon hiányoztok!" Volt egy gyanúm, hogy a többiek nálam kevésbé hiányoznak Neki, de így is örültem, hogy írt és gondolt rámnk.

Hazafele a vonaton teljes káosz volt. Nem emlékszem már, hogy miért, de nem volt foglalásunk, így százan negyvenfelé szálltunk fel a vonatra, közben volt lezárt nemzetközi hálófülkés vagon is, és a jegyek nálam voltak. Épp kerestem a folyosón, hogy hol vannak még táborozók. Nagyon fáradt, kimerült és kicsit kétségbeesett voltam, amikor csörgött a telefonom. Ő hívott! Mai napig mindig örülök, ha látom, hogy Ő hív, de akkor ez hatványozottan így volt! Kérdezte, mi újság, dumcsiztunk, aztán megkérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni vele. Igent mondtam és megbeszéltük, hogy majd gtalkon (a régi hangouts) egyeztetünk. Épp letettük volna, amikor eszembe jutott, hogy a HÖK (Hallgatói Önkormányzat) irodában maradt a töltőm, a gépem pedig lemerült. Felajánlotta, hogy mivel a PhD felvételi miatt úgyis bent lesz az egyetemen, elhozza nekem. Emlékszem, hogy milyen boldog megnyugvással ültem le végül az egyik fülkébe.

A Keletiben volt egy nagy elköszönés, majd minden gólya és szervező ment haza. Közben hívott Ő és kérdezte, hogy hol vagyunk, mert kijött elém. Mondtam, hogy a Keleti bal oldalán, a vágányok mellett. Hát, ő is ott van, de nem lát. Biztos, hogy bal? Persze, még meg is fordultam, hogy a bejárattal szemben legyek és ellenőrizzem, mert időnként találom csak el, hogy melyik a jobb és a bal kezem. Többszöri telefonálás után találtunk végre egymásra, persze, hogy mi a jobb oldalon voltunk, és Ő várt jó helyen. Amikor megláttam, csak a vállára borultam. Biztonságot adott, nyugalomra leltem Nála. Jól esett, hogy nem tolt el, hanem kivárta, amíg összeszedem magam. Mondta, hogy elkísér a buszhoz. Ebből én csak annyit értettem, hogy elkísér, így végül buszoztunk egyet. Még a régebbinél is régibb busz jött, aminek még bőr keret volt a csuklójában. Emlékszem, néha a kapaszkodón is összeért a kezünk, mosolyogtunk egymásra. (Lehet, hogy ezek apróságoknak tűnnek, de szerintem az egyik legfontosabb része a kapcsolatnak, szívesen újra átélném Vele.) És az Erzsébet hídon már azt mondta, hogy nem is olyan biztos, hogy visszamegy külföldre. A hazakíséréskor a visszafele megállóban még bolondoztunk egy keveset, 3 busz ment el és a 7-es akkor sem járt sűrűn. Majdnem elfelejtettük a töltőt is, de végül mindketten hazaértünk.

Másnap mentem pakolni a HÖK irodába, Neki akkor volt a PhD felvételije, utána egy évfolyamtársával bejöttek az irodába. Épp a táborban otthagyott tárgyakat böngésztük egy asztal fölé hajolva, amikor éreztem, hogy átkarolja a derekamat. Izgi volt ezt a "mi titkunk"-ként megélni, mert a lányzó úgy állt mellettünk, hogy nem láthatta. És már akkor is nagyon tetszett a határozott, erős tartása. Estére egy parkba hívott, a haverjaival volt ott találkozó. Együtt érkeztünk, mi is a körben ültünk, de szinte végig csak velem foglalkozott. Sőt, egy másik lányzó még mintha féltékenykedett is volna.

A következő napra, péntekre viszont megbeszéltünk egy kettesben találkozást is. Persze most is az egyetemről indultunk. Tettünk egy kis kitérőt az albérletébe, mert a főbérlőjének megígérte, hogy a suliban a laborban megjavítja a laptop töltőjét - ezért mentünk fel az egyetemhez közeli lakásba. Ott aztán kiderült, hogy nagyon rossz a párnája, és igazán fáj a nyaka. (Ezt a mai napig nem tudom, hogy mennyi volt ebben az igazság. ;)) Megkért, hogy egy kicsit masszírozzam meg neki. Zavarba jöttem, mert a "jobb hozzáférés miatt" levette a pólóját, de azért jó volt hozzáérni. Aztán pedig mellém ült az ágyon és átölelt, odabújt. Riadtan bontakoztam ki az ölelésből, és mondtam, hogy még nem is ismerjük egymást, szeretném Őt megismerni. Így végül elindultunk vissza a suliba a töltővel, aztán pedig a Várba.

Séta közben fagyiztunk egyet, majd a Lánchíddal szemben ültünk le egy lépcsőre. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és nekem nagyon tetszett a közelsége. Átölelt, hozzá bújhattam. Sokat beszélgettünk itt is, Vele soha nem volt kínos csend, pedig más társaságban egyikünk sem (volt) bőbeszédű. Ahogy ott összebújva nagy meghittségben üldögéltünk, egyszer csak egy idősebb hölgy rosszalló kiáltására lettünk figyelmesek, hogy "Nincs nektek házatok?!". Olyan volt a hangsúly, hogy elszégyelltem magam, hogy mit ölelkezek a nyílt utcán. Ő még válaszolt is, hogy majd lesz (mármint házunk). De amikor hátranéztünk, kiderült, hogy nem sokkal mögöttünk hiányos öltözetű hölgyeket fotóznak - nekik szólt a felháborodás. Így nyugodtan folytattuk a randevúnkat, újra összebújva. Számomra ezek teljesen új élmények voltak, pedig csak a karomat, vállamat simogatta vagy a lábára tettem a kezemet.

De ott és akkor ezek döntő mozdulatokká váltak, hiszen amikor nem sokkal később elindultunk lefelé a Várból, már kéz a kézben sétáltunk, egy párként.

Szerelmünk története - 2. fejezet

Szerelmünk története - 3. fejezet