A papszerelemről szóló bejegyzésben már írtam, hogy az együtt járásunk során is voltam egyszer egy másik fiúba szerelmes. Habár akkor még nem adhatott biztos hátteret a házasság szentsége, az őszinteségünk mégis átsegített ezen az időszakon.

Ez a bejegyzés az őszinteségről fog szólni, arról, hogyan éltük meg a kapcsolatunk elejétől. Nagyon sokat tanultam Tőle az őszinteségről, mert sajnos úgy nőttem fel, hogy a családunkban nem volt jellemző a nyílt őszinteség. Előfordultak mismásolások: "Ezt a kettes dolgozatot nem mutatjuk meg Papának..."; "Át lehet javítani azt az érvényességi időt..."; "Már tavaly sem örültem az ilyen ajándéknak, de ne mondjátok meg neki..." és ami szerintem szintén ide tartozik: "Kérte, hogy ne mondjam tovább senkinek, de azért neked elmesélem...". Emlékszem, hogy 10 éves korom körül a fogmosás és a kiskanállal nutella majszolás témakörében többször olyannyira nem voltam őszinte, hogy egyenesen hazudtam. Nem tudom, hogy szüleim ezt tudták-e, de akkor még nem éreztem ennek a súlyát. Később magamtól is kezdtem megérezni, hogy mennyivel felszabadítóbb bevallani akár a hibázásokat is, és törekedtem az őszinteségre, de ez az otthonról hozott hozzáállás még mai napig bennem van és időnként dolgoznom kell ellene.

"... inkább beszélek nyíltan, minthogy később legyen belőle probléma." Írta ezt nekem Ő, amikor a gólyatáborba hívtam segíteni, és az első beleegyező levele után egy hónappal a következőben őszintén leírta, hogy igazán nincsen kedve gólyatábort szervezni. Tudom, hogy már akkor is megdöbbentett ez a nyíltság, hiszen én egy hasonló helyzetben akkor még biztosan kifogásokat (tanulás, család) kerestem volna.

Azelőtt a bizonyos gólyatábor előtt egy hozzám igen közel álló "álompár" közel 4 éves szerelme egyik pillanatról a másikra véget ért. Hónapokkal később, már Vele együtt voltunk, amikor a pár egyik tagjával hosszabban beszélgettem. Számomra ekkor derült ki, hogy a szakításuk előtt már hetekkel voltak gondok, de az egyik fél nem beszélt ezekről, így végül robbanásszerűen zárult a kapcsolatuk. (Azóta külön-külön házasságban, szép családokban élnek.) Rám ez a beszélgetés nagyon nagy hatással volt, mert megmutatta, hogy az őszinteség hiánya milyen veszélyes. A Szerelmemmel is többször szóba került és nagyon hamar egyértelművé vált és ezt ki is mondtuk, hogy mi a kapcsolatunkban őszinték leszünk. Sokat tanultam (és tanulok a mai napig) Tőle, ahogy Ő valóban minden helyzetben az őszinteségre törekszik.

Az együttjárásunk elején is már volt alkalmam gyakorolni, főleg a közös programok tervezésekor: menjünk haza vagy még andalogjunk; teázás vagy nagy séta; barátokkal vagy csak ketten; ... Ha őszintén el tudtam mondani, hogy az előző éjszaka sorozatnézés miatt csak keveset aludtam, akkor biztos, hogy csak hazakísért és nem erőltette a randit. Amikor már arról is tudtam nyíltan beszélni, hogy a ciklusommal hol tartok, akkor szükség esetén a teázót választottuk (mosdóval) a nagy séta helyett. Őszintén el tudta mondani, hogy hiányzik neki a baráti társaság, ezért egy pár alkalommal tudatosan lemondtunk a randevúról, hogy nagyobb társaságban érezzük jól magunkat.

Ugyanígy a testi kapcsolat megélésekor nem egy esetben volt olyan, hogy ha nem mondtam volna meg őszintén, hogy ez most nekem sok vagy kényelmetlen volt, akkor a következő alkalommal hiába vártam volna, hogy Ő  figyelembe vegye a visszajelzéseimet. Ezekben a helyzetekben azért sokat segített, hogy bizonyos érzéseket nem lehet elrejteni (például a mélyről feltörő örömöt vagy ha átléptük a határt); egy figyelmes Társ észreveszi és segít kimondani. (Ezt nem árt begyakorolni, mert a házasságban a teljes nemi kapcsolat megélésekor szerintem a gyakorlat mellett az őszinte beszélgetések tudják (még) szebbé, élvezetesebbé varázsolni az együttléteket.)

Majdnem egy éve edződtem már Mellette az őszinteség iskolájában, amikor számomra eljött a vizsgaalkalom. A Pázmány ITK rendezte a 2011-es Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) informatikai szekcióját. Ő versenyzőként, előadóként készült. Én pedig a szervezés, lebonyolítás praktikus részében vállaltam feladatokat. Többek között a kedvenc szerepemet is megkaptam, recepciós lehettem. A háromnapos konferencia alatt nem sokat voltunk együtt Vele. Nekem is mindig volt elfoglaltságom és Ő is készült még az előadására, ami miatt időnként feszültebb, ingerültebb is volt, én pedig volt, hogy  nem tudtam Őt meghallgatni, mert jött valaki érdeklődni, információt kérni. Azért mindig együtt ettünk, és az esti programokon is közösen vettünk részt. Viszont ebben a három napban volt egy fiú, aki mindig nagyon kedves volt hozzám, szinte bókolt. Sokszor pont amikor a legnagyobb szükségem volt rá, abban a pillanatban jött és dicsérte a munkámat. Mivel számomra az elismerő szavak mindennél fontosabbak, kezdtem észrevenni.

Sőt, olyannyira észrevettem, hogy szerelmes lettem belé. Erre a felismerése már csak a konferencia után jöttem rá, Húsvét előtt, amikor Ő már hazautazott. Tudtam, hogy el kell Neki mondjam és egyben rettegtem attól, hogy emiatt a bolond érzés miatt megszűnik az a csodálatos kapcsolat, amit közösen építettünk már lassan egy éve. Korábban skype-on keresztül szakított velem a külföldön tanuló "barátom", tudtam milyen pocsék érzés. De nem volt más választásom. A tesóimtól elzárkózva, az akadozó net szeszélyeire bíztam magam és felhívtam skype-on. Nem emlékszem, hogy hogyan, de elmondtam Neki. Az maradt meg bennem, hogy nagyon megkeményedtek a vonásai, és úgy köszöntünk el, hogy majd ő keres. Aggódtam. Nagyon aggódtam. (Habár mi volt az a kis aggodalom ahhoz képest, amit évekkel később a kórházban éltem át a közepesen súlyos nehézlégzéssel küzdő kicsi fiam mellett.) Nem emlékszem, hogy másnap vagy később beszéltünk-e újra. De arra igen, hogy megköszönte az őszinteségemet.  Mivel az ITK kicsi, ezért a következő hetekben lépten-nyomon összefutottunk azzal a fiúval. Ilyenkor görcsösen kapaszkodtam volna Bele, de a legjobb megoldás az erőltetett higgadtság volt. Ez a szerelem-érzés minket eltávolított egymástól, kicsit újra meg kellett egymást találnunk. Hálás vagyok Neki, hogy később sosem hánytorgatta fel nekem.

Még sokáig tartott, amíg lezárhattuk a szerelmünk történetének ezt a fejezetét. Azt biztosan megtanultam, hogy mindig jobb annak, aki ezt a sokszor nehezebb, de igaz utat választja, vagyis őszinte. Sok példát tudnék még írni akár azokból a pillanatokból, amikor ki mertem mondani, hogy valamit tönkretettem, és Ő nem harapta le a fejem, hanem közösen megkerestük a megoldást. Vagy az esküvőre való készülés, a lagzi-szervezés millió döntéshelyzetében is folyamatosan az őszinte válaszokat igyekeztünk összecsiszolni. Ha valaki rám bíz egy titkot, egyből megkérdezem, hogy Neki elmondhatom-e, mert ha őszinte vagyok magamhoz, akkor kiderül, hogy mindent elmondok Neki. És talán a legfontosabb maradt a végére: a gyermekeinkkel szembeni őszinteség, de erről majd egy következő bejegyzésben olvashattok.

©  Stift Z. Angelico

Szerelmünk története - 1. fejezet

Szerelmünk története - 2. fejezet