Öt évvel ezelőtt egy kórház udvarán tologattam egy kislányt babakocsiban. Habár belőlem vették ki akkor alig két hete, mégsem éreztem iránta semmit. Most pedig már ákombákom betűkkel levelet írt nekem. Ez számomra kegyelem.

2016. májusában, előre nem tervezett császárral született meg lányunk. Már szombaton, a pünkösdi előesti mise után, éjszakára be kellett feküdjek a kórházba, mert hirtelen megugrott a vérnyomásom. Pünkösdhétfőn láttam, ahogy a kórházkápolnába igyekeztek a hívek; megfordult a fejemben, hogy én is lemenjek. De jött a nővérke vérnyomást mérni, és jelezte, hogy az ügyeletes orvos vár rám. Innentől felgyorsultak az események, jött Férjem és elvégezték a műtétet. Sajnos egyáltalán nem készültem fel a császár lehetőségére, így nagyon megrázott az egész helyzet. Persze, azért én is elsírtam magam, amikor meghallottam a kis erős hangját. A bent töltött pár nap még nagyon furcsa volt (az első együtt töltött napunkon például elfelejtettem, hogy pelenkázni is kéne...). Igazán a hazaérkezésünk után kezdtem csak magaménak érezni, ahogy szépen lassan összeszoktunk.

A születés utáni 9. napon ünnepeltük a házassági évfordulónkat, nagy szeretetben. Végre minden flottabbul ment már, nem csak a túlélésre játszottunk. Aztán másnap belázasodtam. Egyik tanács sem vált be a láz csökkentésére: se a háziorvosé (gyógyszer), se a védőnőé (vigyázzak a szoptatással), se a gyerekorvosé (nyugodtan szoptassak), se a szülészorvosé (idővel jobb lesz), sőt még a szülésznőé (kössek krumplit a talpamra) sem. Így éjszaka bementünk az ügyeletre.

A vizsgálat alapján kisműtétre volt szükség, de kértem, hogy még hazamehessek. Így másnap reggel (még csomag nélkül), a csodában bízva ballagtunk a rendelőbe a jobb minőségű ultrahanghoz a megerősítő vizsgálatra. Akkor belém hasított, hogy mi lesz, ha nem lehet több gyermekünk... De Férjem támogató jelenlétében el tudtam fogadni a Jóisten akaratát, hiszen otthon, nagyszülői felügyelettel szuszogott már a lányunk.

Habár a lázam közben lement, a vizsgálat ugyanazt a problémát mutatta, így be kellett feküdjek a kórházba még aznap délelőtt. Az ultrahangnál az egyik orvos biztatott, hogy 2 nap múlva már rég otthon leszek. Férjem, amíg tudott ott volt mellettem, aztán a műtét alatt már hazament kicsi lányunkhoz. Az altatás miatt semmire nem emlékszem. Így azt sem tudom, hogy akkor elmondta-e bárki, hogy miért és meddig kell bent maradjak. Délután fejnem kellett, mert az altatószer az anyatejbe is kiválasztódik. (Kb. ettől a naptól vált küzdelemmé számomra a szoptatás, de erről majd máskor írok.) Igyekeztem pihenni, hogy másnap jó erőben indulhassak haza.
Ám a reggeli vizitnél szó sem volt róla, hogy mehetnék, de nem tértek ki az okokra. Pihenés, fejés volt a programom.
Este már megszoptathattam lányunkat - egészen közel laktunk a kórházhoz, így 5 perc alatt átsétáltak. Végig nagyon empatikusak voltak a nővérek, az éppen szabad szemészeti szobába bemehettünk az etetés idejére.

Vasárnap már hajnalban kezdtem várni a vizitet, hogy indulhassak. Szerettem volna lemenni a kápolnába a ½ 8-as misére, de nem akartam elszalasztani a vizitet, ezért maradtam. Persze, csak 9 után jöttek. És továbbra sem akartak hazaengedni. Szinte sírva hívtam fel a dokimat, hogy mondja már meg nekik, hogy engedjenek haza. Akkor derült ki, hogy az egyik gyulladást mutató értékem még mindig nagyon magas, emiatt nem engedhetnek.

Dühöngtem, háborogtam, morcos voltam - még anyukámmal is, aki pedig tényleg segíteni jött! Velünk volt, amíg Férjem elszaladt bevásárolni, aztán elment az ügyeletes patikába is cumisüvegért és kenőcsért. A kenőcsre azért volt szükség, mert begyulladt a branülöm, de nem akarták kivenni, mert "nem baj, ha egy kicsit piros", aztán meg a váltásnál "miért nem szóltam, hogy ilyen régóta van bent"... (Annyira fájt, hogy még lányunkat sem tudtam a szoptatáshoz tartani.)

Nem is tudom igazán átadni azt az elkeseredettséget és kilátástalanságot, amit aznap éreztem. Az volt életem legrosszabb napja. Biztos vagyok benne, hogy másképp álltam volna a nehézségekhez, ha aznap reggel lemegyek a szentmisére. Ezért azóta nagyon igyekeztem, hogy ha pl. éreztem, hogy beteg leszek, akkor már inkább szombat este elmentem. (A járvány alatt persze ez is változott.)

Valahogy eljött a hétfő is. Próbáltam rávenni az orvost, hogy ha már csak az egy antibiotikum miatt vagyok ott (tényleg jó erőben, jól voltam már), akkor had mehessek haza és vállalom, hogy minden nap kétszer átsétálok az infúzióra. De a költség-elszámolások miatt erre nem volt lehetőség. Így maradt a pihenés és a várakozás, hogy mikor jön a család. Egyetlen vidám emlékem ezekből a napokból amikor Férjem megjelent lányunkkal, akin egy türkiz bodyhoz egy vastag, piros plüss rugdalózó volt. Nem volt csinos, de mosolyt csalt az arcomra. (Mentségére legyen mondva, hogy a kisasszony az indulás előtt nyakig fosta magát, és a fürdetés után hirtelen kellett ruhát választani.)

A pihenés alatt az Anna és a király könyvet olvastam, hogy az jó vastag, sokáig kitart majd. Rossz választás volt, mert nagyon nyomasztóan hatott rám. Sőt, nagy unalmamban (meleg is volt), megittam 9 liter vizet egy nap alatt. Ezek együttesen az emésztésemre nem voltak jó hatással.

Talán még aznap (de lehet, hogy kedden volt már), a kórház udvarán tologattam a babakocsit, amíg Férjem bevásárolt. Ott feküdt az a picike kislány, aki iránt akkor semmit nem éreztem. Bárki gyereke lehetett volna. Nagyon fájdalmas volt erre rádöbbenni, hogy alig két hete vagyok édesanya és már nem is szeretem a gyermekemet. Senkinek nem kívánom azt a kiüresedett, tompa csalódottságot.

Én igazán próbáltam nem beleélni magam minden reggel, hogy mehetek haza, de mégis annyira vágytam rá. És így végül kimondhatatlanul hálás voltam a Jóistennek, hogy egy pár nap után már együtt lehettem Férjemmel és lányommal otthon!

Tényleg nehéz volt. Hiszem, hogy az értünk mondott sok imádság segített át minket ezen a helyzeten úgy, hogy Isten kegyelméből megerősödve léphettünk tovább az utunkon. Szépen újra összecsiszolódtunk, és azóta már nem éreztem, hogy ne szeretném azt a csodálatos lányzót, akit ránk bízott a Teremtő!

"Kedvs Mama! Ezt a szép virágot Neked készítettem ajándékba." (A levelet ő fogalmazta meg, Férjem leírásáról másolta.)