Szerelmünk története - 2. fejezet
Hol a határ?
Ez az a cikk, amit szerettem volna 10 évvel ezelőtt elolvasni. Ugyanis a megismerkedésünk után hirtelen és egyre élesebben merült fel bennem a kérdés: Hol a határ?
Ott ért véget az első fejezet, hogy kéz a kézben lesétáltunk a Várból. Ő hazament vidékre a hétvégére, én pedig a nővéremmel moziba - addig és azóta sem történt ilyen egyébként, már csak emiatt is emlékezetes az a nap. ;)
Másnap, szombaton kétségbe voltam esve, mert órákig nem válaszolt az sms-emre, sőt chaten sem volt online. Meccset nézett a régi haverjaival - addig és azóta sem történt ilyen egyébként. De estefelé mindketten gépnél voltunk és végül órákon át írtunk egymásnak. Nekem könnyebb volt írni, mint élőszóval beszélni, azért is, mert például a tisztaság kérdéséről is ekkor gondolkodtunk együtt először. Hálás vagyok a Jóistennek, mert olyan férfit adott mellém akkor az útra, aki szintén úgy gondolta, hogy érdemes a tisztaságunkat megőrizni. Számomra ez olyan megnyugtató volt, hogy végig a nászéjszakáig teljes biztonsággal élhettem meg az egyre komolyodó intimitásunkat, hiszen tudtam, hogy a teljes nemi kapcsolatot majd csak az esküvő után fogjuk megélni.
Hétfőn találkoztunk újra személyesen és habár estére beszéltük meg a randevút, már napközben is összefutottunk az egyetemen, hiszen nekem még mindig volt dolgom a gólyatábor után, Ő pedig a TDK munkáján dolgozott tovább. Bejött az irodába, köszöntöttük és megöleltük egymást, majd leültünk egymás mellé, jó szorosan. Beszélgettünk, közeledtünk egymáshoz és az (állítólag már sokat látott) HÖK-kanapén megcsókolt. Nagyon ügyetlennek éreztem magam, hiszen ez volt életem első csókja, de Ő ezt nem vette észre, vagy pont gyakorlás céljából még egy jó párszor megcsókolt. Azóta is nagyon szeretek Vele csókolózni, azt hiszem, hogy még soha nem is utasítottam vissza, ha csókot kért.
Valahogy elbúcsúztunk egy időre, de ezután már nem voltam annyira hatékony ott a munkában, mert folyton csak az este járt a fejemben. A Gellért hegyen randiztunk: néztük a naplementét, sokat beszélgettünk és sok csókot váltottunk. Késő éjszaka lett, mire hazaértünk.
Ehhez két megjegyzés: szüleim (utólag érzem, hogy jogosan) kicsit rámpirítottak, amikor a következő napokban sokszor egymás után 11 körül értem haza.
A másik megjegyzés, hogy Ő mindig hazakísért. Az együttjárásunk 3 éve alatt talán ötször fordult elő, hogy csak felrakott a buszra, de nem jött el velem. Ez az önzetlen áldozatkészsége azóta is megvan, igyekszem a hálámat ezért is kifejezni Neki.
© Stift Z. Angelico
Egyre erősödő szerelemben teltek-múltak a napok, minden nap találkoztunk, a legtöbbször kettesben, időnként nagyobb társaságban, de onnan is ketten jöttünk el, hogy hazakísérhessen. Alig két hét telt el a kézfogásunk óta, amikor egy heves csókolózáskor a szoknyám alá csúszott a keze. Meglepődtem, jól esett az érintése, de nagyon meg is riadtam: Mi lesz itt még, ha ilyen intenzitással fokozódik a testi kapcsolatunk?!
Jóisten kegyelme, hogy pont másnap jött "családlátogatásra" haza nagybátyám, a ferences szerzetes Didák testvér. Vele le tudtam ülni őszintén beszélgetni és tanácsot kérni. Megerősített, hogy érdemes visszavenni a tempóból és adott támpontokat, hogy hogyan adjam ezt át Neki. Végül a Vele való beszélgetésben sokat segített a Spielhózni, illetve már akkor is írtam jegyzetet magamnak. (Ez azóta is megvan, hogy ha komoly, vagy számomra nehéz témáról szeretnék Vele beszélgetni, akkor leírok egy pár gondolatot, hogy legyen íve a mondandómnak és ne felejtsek el semmi fontosat.)
Közben megtörtént a szüleimnek való bemutatása is. Csütörtökre beszéltük meg, hogy feljön. Ehhez képest szerdán este, amikor hazakísért, a kertben ültek kint szüleim, Didákkal és a másik nagybátyámékkal, akik nagy hangon invitálták Őt is. Így sokkal oldottabb hangulatban ismerkedtek össze. Azért másnap eljött rendesen virággal, borral. ☺
Talán az elhatározásunk is elég lett volna a testi határfeszegetés visszaszorítására, de a Jóisten újabb kegyelmeként megbetegedtem, így a fertőzés elkerülése miatt nem "puszizkodtunk". A betegségből kikecmeregve én is megismerhettem a családját. Sőt, nemcsak a szűk családot, hanem egyből a barátokat, ismerősöket is, ugyanis a diplomázása utáni nagy ebéden és ünnepségen mutatott be.
Itt láttam először kisgyerekekkel, hiszen unokaöccse majdnem 5 éves volt ekkor, unokahúga pedig alig 2 hónapos. Olyan megnyugtató volt azt megtapasztalni, hogy kedvesen, türelmesen fordul feléjük, minden játékban benne volt, időnként Ő volt a legviccesebb.
Azt hiszem öcséim ezen az estén adták áldásukat a kapcsolatunkra, amikor két megpakolt dobozzal értem haza - az egyikben finomabbnál finomabb húsok, a másikban pedig különleges sütemények voltak.
Ezen a nyáron végeztem a szakmai gyakorlatomat, így inkább esténként tudtunk találkozni. Kinéztünk egy hétvégét, hogy elmenjünk az Állatkertbe. Különlegesnek éreztem magam, amikor kiderült, hogy az egyetem kezdete óta ez az első hétvége, amikor nem megy haza vidékre a szüleihez. Még egy csodálatos ajándékot kaptam Tőle: az együtt töltött nap végén nem csak testileg fejezte ki, hanem szóban is azt mondta, hogy szeret. ♥️ Soha senki nem mondta addig ezt még nekem, sajnos otthon a családunkban sem. Mai napig bennem van az az elfogódott érzés, hogy szeretett vagyok és a jóértelmű sokk, hogy ezt pont Ő és pont nekem mondta. Nekem még kellett egy pár nap, amíg ki tudtam mondani. Azóta minden nap igyekszünk megerősíteni egymást a kimondott szóval, és a gyermekeinknek is rendszeresen elmondjuk, hogy szeretjük őket.
Még azon a nyáron voltam Náluk egy hétvégére. Sok kérdés, bizonytalanság volt bennem előtte. Ezeket akkor így fogalmaztam meg Neki: Gondolkoztam megint a hétvégén is, és hát, nem vagyok annyira biztos benne. Mármint nagyon szívesen megyek, főleg miattad, hogy együtt lehessünk. Meg szüleiddel is tök jó lenne beszélgetni. De valahogy mégsem vagyok nyugodt, és félek valamitől, amit szintén nem igazán tudok megfogalmazni. Szóval, kimondhatatlanul boldog lennék, ha megoldható lenne, hogy pl ma mégiscsak felgyere, ... és akkor igazából az egész hétvége a miénk lenne, csak egyelőre az éjszaka nem. És ez is fura, mert tökéletesen megbízom Benned, tehát tudom, hogy nem történik semmi olyan, amit nem szeretnék, vagy nem kellene. Mégis van bennem valami, ami nem jó.
Sok beszélgetéssel végül feloldódtak a rossz érzéseim és úgy jöttem haza, hogy nagyon jó volt egy szobában aludni, egymás kezét fogva elaludni, együtt ébredni, Őt otthon látni. Nem sokkal ezután elkaptam a mononukleózist, amitől jóformán két hétig aludtam. Nem egy kellemes betegség, de inkább csak hőemelkedéssel és állandó fáradtsággal jár. Viszont azt az előnyét már akkor is megéreztem, hogy Ő többször is eljött meglátogatni. Addig ez nálunk nem volt szokás, hogy barátok feljöjjenek, de ezek után könnyebben hívtam én is Őt, ha úgy adódott.
Egyre lángolóbb szerelemben, mélyülő szeretetben éltük meg a következő hónapokat. Időnként kettesben lehettünk egy szobában néha nálunk, többször az albérletében. A beszélgetések mellett ilyenkor a testi kommunikáció került előtérbe. Amit a pörgős első két hét után visszaszorítottunk, azt kicsit lassabb ritmusban ekkor (újra) megéltük. Számomra teljesen új élmény volt minden érintése és minden érintés az Ő testén. Elég nagy aszimmetriával éltük meg az első évünket, mert sokkal bátortalanabb voltam. Egyrészt adódhatott ez abból, hogy Ő volt az első fiú, akivel az ölelésnél „tovább jutottam”, másrészt pedig még a mai napig van bennem egy konzervatív hozzáállás, hogy a férfi kezdeményez. Azt gondolom, hogy ez sok helyzetben rendjén van, de feleségként nagyon örülök, amikor ki tudok lépni ebből a keretből és el tudom Őt csábítani.
És hogy egy kicsit a témáról is írjak: szerintem ott van a határ, amit a kevésbé szerelmes vagy szenvedélyes fél józanul megengedettnek tart akkor, amikor még csak nem is látja a kedvesét. Nálunk rendszeresen előfordult, hogy ha nem ilyen körülmények között húztuk meg a határvonalat, már a szeme villanása, pláne egy vágyódó érintése azonnal kitágította a határsávot. És akkor jött utána a rossz szájíz, a „nem így, nem most kellett volna” megbánás és a szégyenkezés a gyóntatófülkében, hogy már megint paráználkodtam, mert a testemmel többet mutattam, mint amit éreztem.
Természetesen a határvonal szépen tágul és a szerelem mélyülésével egyre közelebb ér a teljes nemi kapcsolathoz. Kegyelmi, ha ezt az ívet követi az elkötelezettség is, vagyis először kilátásba kerül a jegyesség (nálunk másfél év után), majd megtörténik a lánykérés (fél év múlva) és házasságot kötnek a szerelmesek (mi kevesebb, mint egy évvel a lánykérés után).
Jó üzenetként azt tudom a határfeszegetőnek átadni, hogy megéri a határ belső felén maradni, és majd a házasságban megélni a határtalan szerelmet.
Hiába próbáltam minél jobban megfogalmazni, mivel nem anonim módon írok, nem tudtam mindent úgy leírni, amilyen nyíltan szerettem volna, hiszen tudom, hogy családunk, barátaink, munkatársaink is olvassák a blogot. De ha kedves Olvasó, olyan fiatal vagy, aki szintén keresi a "Hol a határ?" kérdésre a választ, írj a katolikusanyablog[@]gmail.com címre és privátban szívesen válaszolok konkrétabban is!
