Ez a bejegyzés a vetélésről szól. Ha Téged is érint a téma vagy felkavarna, akkor csak úgy olvasd el, ha lesz lehetőséged utána valakivel beszélgetni vagy a számodra szükséges módon feldolgozni az olvasottakat!

Október 15. (katolikus körökben március 25.) a meg nem született gyermekek világnapja. A KSH 2013-2014-es adatai szerint a felismert várandósságok 15%-a spontán vetéléssel végződött, más statisztikák 10-20% közé teszik az arányt. Vagyis a volt osztálytársaid közül ketten-hárman, a templomban vasárnapi misén résztvevők közül akár 10-20 családban átélték már az élet lehetőségének örömét, majd rövidebb-hosszabb idő után a lehetőség elvesztésének fájdalmát. Mégis kicsit tabu témának érzem, nehezen derül ki, ha valaki érintett. Rólunk is kevesen tudták eddig, hogy pont egy évvel ezelőtt mi is elvesztettük egy új élet lehetőségét.

Az első hét eseményeit, érzéseit ott és akkor részletesen leírtam, aki szeretné itt elolvashatja. Az elmúlt évről szól ez a bejegyzés, kifejezetten a vetélés és az azzal kapcsolatos érzéseink, élményeink összefoglalója.

A teljes történethez hozzátartozik, hogy az első két gyermekünket akkor kaptuk a Jóistentől, amikor szerettük volna, nem kellett várnunk rájuk. Ehhez képest tavaly nyáron, amikor igent mondtunk egy új életre, nagyon csalódott voltam, mert egymás után két negatív tesztem is lett. Végül szeptemberben pozitív lett a teszt! Tele voltam energiával, nagyon erősnek éreztem magam. Aztán, ahogy elkezdődött az ovi lányunknak, és a vele járó első küzdelmek, kifogytak a tartalékaim, beteg is lettem. Utólag már látom, hogy milyen felelőtlen voltam, amikor a torokfájásra gondolkodás nélkül vettem be a gyógyszereket, amikről most már jól tudom, hogy a babavárás alatt nem javasoltak. De azt már itt a földön nem fogom soha megtudni, hogy ez, vagy akár az altatás közbeni felfázás okozhatták-e azt, hogy amikor a pozitív teszt után az első vizsgálatra mentünk a nőgyógyászhoz, akkor az ultrahang üres petezsákot mutatott. Vagyis elindult a terhesség, de az embrió nem fejlődött ki, vagy a 8 hét alatt visszafejlődött, felszívódott.

Csalódottság, szomorúság és értetlenség volt akkor bennem. Ahogy a vizsgálatról sétáltunk haza, Férjem olyan jól ki tudta fejezni az érzésünket, hogy: „Egyre jobban hiányoznak a már élő, minden érzékszervünkkel időnként nagyon is tapasztalható gyermekeink.” Sokat segített a nap további részében, hogy lányunk keresztelésének évfordulója volt, így Őt ünnepeltük. Még hazafele jó volt megosztani a fájdalmunkat egy kedves barátnőmmel, akiről tudtam, hogy átélt már hasonlót, majd este anyukámmal, nővéremmel. Másnap az újabb ultrahangos vizsgálat megerősítette a diagnózist – nincs baba.

Mivel egy pár pixelnyi embrió-maradék látszott, ezért én biztos vagyok benne, hogy megfogant a harmadik gyermekünk, de a Jóistennek más terve volt vele, velünk. Hónapokkal később hallottam a rádióban egy atyát, aki arról beszélt, hogy helytelen a meg nem született babákat angyalkáknak hívni, ugyanis az angyalok csak teremtményei Istennek, így Jézusnak is, míg mi emberek (akárhány napig is éltünk itt a földön) Isten gyermekeiként Jézust testvérünknek hívhatjuk.

A következő hetekben sok helyzetben tapasztaltuk meg Isten kegyelmét. Legszebben abbban, hogy a műtétig valahogy mindig felváltva voltunk Férjemmel mélyebben, és így át tudtuk egymást segíteni ezen a krízisen. De ugyanígy amikor spontán beindult a vetélés a kiírt műtéti nap előtt és hamarabb kellett bemenni a kórházba - a nagy családunkból minden napra kerültek gyerekvigyázók. Vagy akár az igazán emberséges kórházi ellátásban is éreztem a Gondviselést.

A műtét után a doktor úr nagyon szépen mondta, hogy most el kell gyászolni ezt a lehetőséget, majd amint letelt a 3 hónap, akkor újult erővel lehet próbálkozni. Valóban a gyász lépéseit végig kellett élnünk. A fájó hiányt az első napoktól kezdve, majd újra-újra felerősödve időnként. Például, amikor november körül derültek ki az ismerős családoknál az április-májusi kicsi babák, akkor fájt arra gondolni, hogy nekünk most nem fog megszületni a babánk. De hála Istennek, az élet ment tovább a már megszületett gyermekeinkkel - az ovi nem állt le, a hörgőgyulladás nem maradt el a megfázás után, a napi rutinokban nem volt hosszasan helye az önhibáztatásnak vagy a haragnak. Azért sokszor keserűen forgattam magamban a kifejezést, hogy elvetéltem. De hála Istennek Férjemmel közösen tudtuk megélni ezt a veszteséget és Ő sosem hibáztatott, hanem amit csak lehetett, levett a vállaimról.

Fontosnak tartottuk, hogy a gyerekeknek, az unokatestvéreiknek is elmondjuk, a maguk szintjén, hogy a családban ne legyen tabu a meg nem született gyermekünk. Persze, a mai napig nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, ha a beszélgetés ilyen témát érint.

Négy dolgot tudok kiemelni, amit a vetélés nélkül nem tapasztaltunk volna meg, először csak felsorolom, utána kifejtem a gondolataimat.

1. Soha nem fogom senkitől kérdezni, hogy mikor jön (újra) baba.
2. Nem igaz, hogy kétgyermekes családanya vagyok.
3. Fontos, hogy felismerjük a velünk élő gyermekeink életének a csodáját.
4. Hálás szívvel kell megélni, ha valaki őszintén tudja kérni, hogy „Legyen meg a Te akaratod!” - akár a fájdalmas veszteségben, akár a várakozás hosszú (hó)napjaiban.

1. A vetélés után három hónappal volt egy nagy találkozó az egyetemen, ahol korábban tanultam és dolgoztam. Döbbenetesen sokan kérdezték meg, hogy: „- És, mikor jön a harmadik?”. Minden egyes kérdés fájt. Mert a harmadikkal majd csak a mennyországban találkozhatunk. Azt sem tudom, hogy fiú vagy lány, nem tudjuk őt a nevén nevezni. A találkozó vége felé aztán két korábbi kolléganőmnek kiöntöttem a szívem, mert már nem bírtam magamban tartani azt a szívfacsaró érzést, hogy elvetéltem és még csak most jön el az az idő, amikor egyáltalán elgondolkodhatunk azon, hogy készen állunk-e az új életre. Ezután a találkozó után szilárdan elhatároztam, hogy soha többé senkitől nem fogom megkérdezni, hogy mikor lesz (újabb) baba.

2. Amikor a blogra fogalmaztam meg a bemutatkozást, először úgy írtam, hogy kétgyermekes katolikus családanya vagyok. De rögtön éreztem, hogy ez így nem igaz. Még ha nem is hordtam ki 9 hónapig a harmadik gyermekünket, kötődöm hozzá és a családunk részévé vált. Attól fogva odafigyelek, hogy magamat se nevezzem így, és másokkal kapcsolatban is kerülöm ezt a kifejezés, hiszen csak néhányakról tudom, hogy a valóságban többgyermekes családanyák, mint ahány gyereket láthatunk körülöttük.

3. Több helyről is hallottam, hogy mennyivel nehezebb lenne, ha az első gyermekünket veszítettük volna el. Részben egyetértek ezzel, hiszen az első kudarc(ok) igazi gátakat alkothatnak. Másrészt viszont azt érzem, hogy akinek van gyermeke, aki már megölelte, aki csillogó szemmel mutatta az újabb alkotását, vagy magától mondta, hogy „Szeretlek, Mama!”, az a szülő sokkal pontosabban tudja, hogy micsoda kincset veszített el. Főleg a vetélés utáni időszakban erősödött a szeretetem a már megszületett gyermekeink iránt. (Sajnos, idővel ez a plusz odafigyelés megkopott, de most a bejegyzés írása ismét felszította.)

4. Számomra nehéz volt kivárni azokat a hónapokat, amíg a testem is újra készen állt. Sőt, amikor eljött volna az idő, akkor Férjemnek sürgősségi mandulaműtétje volt, majd a téli betegségek jöttek sorra, így sokára váltunk teljesen befogadóvá az új életre. Nagyon szerettem volna már újra babát várni, szinte görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy mihamarabb lehessen harmadik megszületett gyermekünk.

A Jóisten nagy szeretetében megadta nekünk azt az új életet, aki most is a pocakomban rugdos. :) Nélküle azt hiszem, hogy nem lennék még képes nyíltan írni a vetélésről. Persze, sokkal több az aggodalmam, de ezáltal talán a felelősségérzetem és az odafigyelésem is nőtt. Annak nagyon örülök, hogy a most várt negyedik gyermekünkre sosem úgy gondolok, mint aki (majd) helyettesíti a meg nem született harmadikat, és nem várom el tőle, hogy betöltse azt az űrt, ami a vetélés óta bennem van.

Ezalatt az egy év alatt a kezdeti nagy fájdalom és a mély szomorúság szépen enyhült. Sok erőt adott és ad ma is az a tudat, hogy vár bennünket egy gyermekünk a mennyországban! Tudom és érzem, hogy közbenjár értünk és vigyáz a testvéreire.

Ezt a bejegyzést azért is írtam, hogy ha valaki érintetté válik, tudja, hogy nincs egyedül és bátran keressen – hátha tudok segíteni, leginkább nyitott fülekkel és szívvel.

Imádkozzunk a meg nem született gyermekek világnapján az érintett a családokért, különösen is azokért, ahol még túl friss a seb, és ahol egyre újabb sebek nehezítik a szíveket, hogy mindenki el tudja fogadni a Jóisten akaratát a családja életében.