2019-ben nagyon vártuk Magyarok Nagyasszonya ünnepét, október 8-át. Nem csak azért, mert aznap van lányunk keresztelőjének emléknapja és idén különlegesen szerettük volna megünnepelni, hanem azért is, mert aznapra volt időpontunk egy pozitív terhességi teszt után a Doktorácsihoz (mivel mi is nála születtünk, a családban így hívtuk a nőgyógyászt).

Egy kis aggodalom volt bennünk, mert az előző héten húgyúti fertőzésem volt, kétszer kisebb vérzéssel.

Időben odaértünk a rendelőbe, ott jött az első magyarázkodás, hogy hogyhogy 3 hónappal ezelőtt volt az utolsó menstruáció. Ugyanis azóta volt 2 negatív terhességi tesztünk, és csak szeptember elején lett pozitív a teszt. Szokásosan várakoznunk kell, de addig egymásra hangolódunk, és el tudom mondani, hogy a korábbi félős izgulásom most már pozitív izgatottsággá vált, hiszen harmadszorra láthatjuk a születendő gyermekünk szívverését.
Nyílik az ajtó, mi következünk. Doktorbácsi másfél év alatt is sokat öregedett, de még mindig megnyugtató a jelenléte. Rutinkérdések, plusz, amit eddig még nem hallottam: „Terhesnek érzi magát?”. „Igen.” Majd öltözés, hogy kezdődhessen a vizsgálat.

Igen, igen – ez egy kb. 8 hetesnek megfelelő méh, de most is van vérzés. Ja, nem, csak a méh felülete sérült a vizsgálat során. Akkor jöhet az ultrahang. Férjem is közelebb jön, hogy együtt láthassuk.
Egyelőre homályos a kép, aztán szépen kitisztul a fekete folt. Abban kell lennie a kis fehér foltnak a lüktető fekete pixelekkel. De hol a fehér folt? Hol van a gyermekünk?!

Nincs. A petezsák üres. Doktorbácsi alaposan újra végignéz az ultrahanggal, de nincs baba. Megdöbbenek. Velünk ilyen történhet? Dehát, akkor mit fog sógornőm és apukám kapni a születésnapjára, hiszen ultrahangos fényképet szerettünk volna adni – titkos vágyam, reményem szerint akár ikrekről. De nincs.
Doktorbácsi nagyon empatikusan, szakértelemmel elmondja, mi a teendő: „Kell egy kontroll-ultrahang vizsgálat, majd ha az sem mutat embriót, akkor műtét. Illetve, ha addig megindul a spontán vetélés, akkor rögtön műtét. Van-e még kérdésünk?” „Igen, meddig kell a kórházban maradni?” „Csak egy napot.” „Rendben.”

Akkor jön a dokumentálás. Mi az üres petezsák BNO kódja? Nem gyakori, mondja a Doktorbácsi, ezért erősen gondolkodik. Végül ez is kiderül:
BNO O0200 - Üres petezsák (blighted ovum) és nem-hydatidiform mola.
Legalább kétszer annyi időt voltunk bent, mint ami egy páciensre adott. Kijőve emiatt kicsit rosszalló tekintetek fogadnak, de mintha érezhető lenne, hogy nincs minden rendben velünk, így együttérző pillantásokat is kapunk.

Kiérünk az utcára. Most mit csináljunk? Üljünk be valahova? Arra már nincs nyugodtan idő. Inkább sétáljunk haza és vegyünk közben vacsorának valót lányunk ünnepléséhez.
„Hogy vagy?” - kérdezi Férjem. „Nem is tudok rá mit mondani. Érzem, hogy még nem engedtem közel magamhoz a hírt. Talán szomorúbbnak kellene lennem. Vagy sírni szoktak ilyenkor? Szeretném majd barátnőmet felhívni – egyedül ő tudott a pozitív tesztről, és hogy ma jöttünk vizsgálatra. De most még biztosan elsírnám magam.”
„Te hogy vagy?” - kérdezem őt. „Egyre jobban hiányoznak a már élő, minden érzékszervünkkel időnként nagyon is tapasztalható gyermekeink.”

Ballagunk haza a randevúról, egymás kezét fogva, egymásba kapaszkodva.

A bolt után már fel tudom hívni barátnőmet. A Jóisten kegyelmének élem meg, hogy ő is átélt hasonló, még nehezebb helyzetet. Biztat, és ígéri, hogy gondolnak ránk.
Erős stressz nehezedik rám amiatt, hogy bármikor megindulhat a vetélés. Vajon most akkor a műtétig megáll az élet, nehogy rosszkor induljon? Nem, nem. Az élet nem áll meg: lányunknak máris pisilnie kell, fiunk nem szeretne egyedül maradni a baba-karámban. Az ünneplést is elő kell készíteni.

Lányunk köszöntése szépen sikerül, ahogy elgondoltam. Közben a vacsora már készen is van. Eszek egy pár falatot, majd felhívom anyukámat. Elgondolkodom, mert a hangjából úgy érzem, hogy nagyobb ez a kereszt, amit most kaptunk, mint amit én érzek.
Fürdés, esti ima. Már egy pár hete úgy mondtuk az „Én Istenem, jó Istenem”-et, hogy vigyázz az én testvéreimre. Könny gyűlik a szemembe, ahogy ide érünk.
Éjszaka még nővéremmel beszélünk telefonon. Figyelmeztet, hogy készüljek majd lelkileg, hogy az abortuszosokkal leszek egy szobában. És szóljak, ha különösen is gondoljanak rám.

Másnap reggel ébredés közben szedem össze magam - ki vagyok, hol vagyok, és a félelmetes ráeszmélés: nincs baba. Nem jut időm a továbbgondolkodásra, lányunkat kelteni kell, hogy indulhassanak az oviba.
Habár csak 8-tól van rendelés, már félkor telefonálok, hátha kapok még mára időpontot. Szokásos női hang: mit szeretnék, ki küld, miért küld?
- Üres petezsákot állapítottak meg tegnap.
- Értem. Akkor máris nézem. Ma jöhet fél 12-re.
- Rendben. Ha mégsem sikerül a gyerekvigyázást megoldani, akkor szólok.
- Jöjjön nyugodtan, 2-ig itt vagyok.

A reggeli gyógyszereim között ott a magzatvédő multivitamin is bekészítve. Egy sóhaj kíséretében átteszem egy másik rekeszbe. Nekem most nincs rá szükségem. Gyorsan összepakolom a kórházi táskát, hiszen bármikor megindulhat a vérzés.

Fél 12-re rendeződött a gyerekvigyázás, az ultrahang előtt ülök, már beadtam a papíromat. Gyorsan elszaladok még mosdóba, ahol jó meglepetésként papír és még szappan is van. A folyosón összefutunk egy ismerős anyukával, novemberre várja a negyedik babáját, vas infúziót kell kapnia. Kérdezi hogy vagyunk? „Köszönöm, jól.” „Hát, nem úgy nézel ki” – válaszolja meglepően őszintén. Elmesélem, miért vagyok itt. Ó, akkor ők is gondolnak rám.

Ahogy sorra kerülök, jön az újabb magyarázkodás a júliusi dátumról és a negatív tesztekről. A vizsgálat során kiderül, hogy van szikhólyag, és talán egy pöttynyi embrió-árnyék, de élet nincs. Tehát nincs baba. Hívom Férjemet, szaladok közben, mert még össze kell szedni fiunkat, akire anyukám vigyáz, hogy odaérjünk lányunkért az oviba. FIunk az előbb igazi markolót látott, a teherautó meg sípolt is tolatás közben. Doktorbácsit is hívom, még nem veszi fel. Később elérem telefonon, ígéri, hogy kér műtéti időpontot.

A délutáni csendes pihenőben írok egy réges-régi barátnőmnek születésnapjára. Kedvesen válaszol, kérdezi, hogy tervezünk-e harmadik babát… Amúgy is ritkán szoktam ilyet kérdezni, de ezentúl nem fogok, hiszen nagyon fájdalmas tud lenni ez a kérdés.

Délután újabb kegyelmi pillanat, fiunk még alszik, így lányunknak nyugodtan el tudom mesélni. „Szerettünk volna kisbabát. (Felcsillan a szeme.) De a Jóisten most nem adta meg. (Igazi, őszinte csalódottság, szomorúságot látok most a tekintetében.) Ezért majd a kórházba kell mennem, mert a pocakomból a zsákocska egy részét ki kell venni, hogy lehessen újra kisbabánk.” „Meg nekem is majd!” - kiált fel lelkesen.

Este vacsoránál meghatódom, ahogy a gyerekekre nézek. Vajon fiú vagy lány lett volna? Másnap reggel újabb gyógyszer-csere, hiszen a babavárós vérnyomáscsökkentő helyett visszaállhatok a hagyományosra. Közben két gondolat erősödik bennem: rettegek attól, hogy a műtét során komplikáció vagy bármi hiba folytán nem lehet több gyermekünk. Ezzel együtt szakad rám a felvett hitelek súlya, amikhez egy pár éven belül gyermekünknek kell születnie.

Napközben időnként még végigsimítok a pocakomon, megszokásból. De minden alkalommal elszomorodom, hiszen nincs bent senki. De motoszkál bennem a csoda-várás. Keresztényként engedhetem, hogy a műtét előtti újabb vizsgálat nélkül megműtsenek? Erre a kérdésre nem kellett választ adjak, mert amikor a kiírt műtéti időpont előtt 2 nappal este magától megindult a vetélés, a kórházban újra megvizsgáltak ultrahanggal. Az ügyeletes doki nagyon empatikus volt, a nővérek is mind normálisan álltak hozzám. Másnap reggel elvégezték a műtétet, délután pedig már haza is mehettem. Az életünk ment tovább.

A következő évünk témához kapcsolódó érzéseiről, tapasztalatairól itt olvashattok.