A szentmise a hét legstabilabb és legfontosabb programja számunkra. Bennem nagyon erős vágy és kényszer van arra, hogy minden héten eljussak a vasárnapi szentmisére. Amikor lányunk születése után egy kisműtét miatt újra kórházba kerültem, a vasárnap volt a legnehezebb, mert reggel a vizitet vártam, ezért nem mentem le a kápolnába a szentmisére, majd a rádiós közvetítést sem tudtam meghallgatni. Férjem és anyukám a tanú rá, hogy az volt a legdepressziósabb napom (talán egész életemben). Ezért is örültem, hogy fiunk születését hétfőre programozták, hogy előtte is el tudtunk menni szentmisére és utána is már elég erős lettem vasárnapra, hogy részt vegyünk a szentmisén.

Sokféle szentmisén vettem már részt. Sokféleképp vettem már részt szentmisén.

A kisgyerekkoromból csak az maradt meg, hogy mindig késtünk és mégis az első sorban ültünk le. Amikor felnőtt fejjel erről beszélgettünk szüleimmel, kiderült, hogy csak egy pár ilyen alkalom lehetett, de bennem mégis olyan mély nyomot hagyott, hogy mai napig a vasárnap reggel a hét legstresszesebb időszaka. (Úgy érzem, hogy azért szépen lassan alakulok, és már bízom annyira a családomban, hogy picit enyhült ez a stressz.) Hozzá kell tenni, hogy kétgyermekes családi állapotunkban eddig egyszer késtünk el.

Inkább csak fényképekről, mesélésből emlékszem a családos misékre: minden hónap egyik szombat délutánján az albertfalvi családos közösségek tagjainak volt külön zsibongós szentmise, gitáros énekekkel. Utána agapé, beszélgetés, játék az iskolában.

Később is mindig Albertfalvára jártam, ráérős időszakokban (pl. érettségire készülve) hétköznapokon is. Nagyon sokat kaptam a különböző lelkigyakorlatos közös miséken is - akár a szaléziaknál Péliföldszentkereszten vagy a Nagymarosi Ifjúsági Találkozókon. A gimnáziumban kedd reggelente volt kötelező osztálymise. A legtöbbször énekeltem a gitárosok mellett azzal a pár évfolyamtársammal, akiknek szintén nem csak a kötelezőt jelentette ez a szentmise. Emlékszem, egyszer valami miatt én is a padban ültem és elborzasztott, hogy volt, aki a szendvicsét ette vagy az angol leckét másolta. Úgy érzem, hogy emiatt az élmény miatt kerülöm a Szent Imre templomot, mert ott nem tudok igazán részt venni a szentmisén.

Különleges élményekben volt részünk Férjemmel, amikor még csak együtt jártunk és ő egy fél évre kint volt Münchenben. Nálunk 10-kor, ott fél 11-kor kezdődött a szentmise. Talán hihetetlen, de a misén ülve megéreztem, amikor ő ott beért a templomba. Egy évre rá pedig már jegyesként egy fél évig együtt jártunk Münchenben is szentmisére. A magyar közösségnek minden vasárnap volt közös miséje a belvárosban, kicsit idegen és kicsit otthonos is volt egyben ezeket az alkalmakat megélni. Ott minden szentmisét a Himnusz eléneklésével zártak.

Meghatározó helyszín még Nádasdladány, Férjem szülőfaluja. Mosolyt csal az arcomra, amikor az első ottani szentmisémre gondolok. Akkor még csak egyedül mentem, és pontosan emlékszem az érzésre, ahogy végigmértek a nénik a belépésemkor és az egész mise alatt figyeltek: "-Na, vajon mennyit dob be?" ☺ Azóta kölcsönösen megbarátkoztunk egymással, ha ott vagyunk vasárnap, akkor mi szoktunk olvasni és még a gyerekek mocorgását is örömmel eltűrik. Azzal a 10 fős közösséggel a plébániai nagyteremben jobban megérzem, hogy milyen lehetett, amikor az apostoli időkben házaknál mutatták be a szentmisét.

A házasságunk első éveiben a Szent Gellért templomba jártunk, Kelenföldre. Meghatározó időszaka volt az életünknek, amikor a reggeli szentmisével ott kezdtük a napot, és onnan indultunk együtt munkába.

Lányunk születése óta újra Albertfalvára járunk. A gyerekekkel a helyünkön érezzük magunkat a 10-es családos szentmisén. Oda hazajárunk. Talán tudta ezt már Antal atya az esküvőnkön, amikor a prédikációjában az oltárról beszélt, amihez mindig hazaérhetünk.